A nemzet meg az Isten egyaránt hátat fordított Karsnak – írja Orhan Pamuk nagy sikert és talán még nagyobb felhördülést kiváltott 2002-es Hó (Kar) című regényében, amely e különös hangulatú északkelet-törökországi kisvárosban játszódik. Pamuk Karsában munkanélküliek ezrei nyüzsögnek céltalanul a füstös teaházakban; omladozó palotákban, viskóvárosokban tengetik életüket az itt rekedt törökök, azeriek, karapapakok, csecsenek, cserkeszek, iszlamista és kommunista kurdok meg a Kaukázus mindenféle kallódó néptöredéke. Divatjamúlt kacatokkal vannak teli a kirakatok, divatjamúlt figurákkal az utcák, és amikor leesik a hó, elrekesztve az utakat, bármilyen véres abszurditás megtörténhet ebben az elfeledett világban, ahol a „férfiak a vallásnak szentelik az életüket, a nők pedig megölik magukat” (Ladányi Katalin fordítása. Ulpius-ház Könyvkiadó, 2006).
Talán nem meglepő, hogy a Hó megjelenése óta nem Orhan Pamuk a legnépszerűbb író ezen a tájékon. Elég a nevét megemlíteni, és a városukra oly büszke karsi polgárok keze ökölbe szorul, s tisztességtelen írónak, könyvét hazugságok gyűjteményének titulálják. A messziről jött utazó pedig a szemernyi rokonszenvet is gyorsan elveszti, amelyet keservesen sikerült kicsikarnia a zárkózott helybéliekből, ha védeni próbálja az irodalom és a fikció becsületét.
Karsba márpedig el kell látogatni – de nem igazán Pamuk regénye miatt. Még csak nem is azért, amiért a világ megannyi turistája: ez a város a kiindulópontja a török–örmény határon fekvő ezeréves szellemváros, az „ezeregy templomú” Ani bejárásának. Többségük talán észre sem veszi, hogy Kars nem csupán trambulin, hanem elképesztő település a városiasság és a történelmi abszurditás nehezen belélegezhető légkörével. Méghozzá Törökország ellenségeskedésekkel, háborúkkal és igen rossz emlékekkel terhelt határszakaszán, amely jelenleg is áthatolhatatlan falként húzódik Örményország előtt.
Úgy tetszik azonban, ez a fal mostanában repedezik.
Pamukból és az angolszász bedekkerekből felkészülve tartunk Karstól: a leírások alapján dühös, poros, fullasztó kisvárosnak képzeljük, ahol a lélegzetvételnyi csönd is fáj az embereknek, akik vad hullámokban hömpölyögnek a szürke és lélektelen utcákon, a félkész betonházak között. Az útikönyvek kifejezetten eltanácsolnak a hosszabb itt-tartózkodástól: szálljunk meg egy közepesen ócska hotelban, látogassuk meg Anit, a hajdani örmény fővárost, majd igyekezzünk minél kisebb anyagi veszteségekkel kiszabadulni a hiénák karmaiból, s boldogabb törökországi vagy kaukázusi vidékekre evickélni. Kars azonban csodákat kínál a türelmesebb utazóknak: valóban szürke, monoton és provinciális, amilyennek képzeltük – de a színtelenség és az elhanyagoltság megannyi lenyűgöző árnyalatával.
Bár Kars évről évre, sőt pillanatról pillanatra újabb és újabb Karsokká lényegül át, ez a település örök és egyetlen: soha nem volt és soha nem lesz jelenségek forráspontja.
*
Ott szállunk meg – a hervasztó Karabag Hotelban –, ahol korábban Orhan Pamuk is, ablakunkból azokat a háztetőket és havas hegyeket látjuk, amelyeket az isztambuli író is, és regényével a kezünkben járhatjuk be azokat a mecseteket, amelyekről jobbára hallgat e könyv. Az ántivilágban kiépült párhuzamos sugárutak és merőleges mellékutcák négyzetrácsában, ebben a megörökölt, de idegen geometrikus rendszerben tombol a Kelet. Ruhaboltok és traktorüzletek, Nietzsche-kötetekkel telezsúfolt könyvesek és telefonárusok, húsgőzt ontó kebabosok és félig lebontott lakóházak váltakoznak ebben a mátrixban, ahol minden üzlet ajtajában más zene bömböl, és amelyben szinte éjjel-nappal tülekednek, korzóznak, kótyavetyélnek és lerobbant Tofas autójukkal zötykölődnek fel-alá az emberek. Az új házak árnyékában ott lapul a régi Kars: százéves laktanyák, közigazgatási épületek, lakópaloták és az útkereszteződésekben őrködő cári oroszlánok emlékeztetnek az orosz uralom évtizedeire, amikor büszke birodalmi világ épült a tekervényes középkori oszmán–örmény település mellé a XIX. század második felében. Karsot voltaképpen a cári fennhatóság tette olyan látképű várossá, amilyen nincs még egy a világon.
Átvágva az orosz utcákon és mecsetté lett egykori ortodox templomok terein, kiballagva az Atatürk sugárúton az óvárosba, átkelünk a háromszáz éves Tasköprün, a háromívű ottomán kőhídon, amelyet rogyadozó teaházak és kupolás hamamok romjai védelmeznek a sebes folyású Kars folyó két oldalán. Felkapaszkodunk a várost uraló szürke szeldzsuk citadellába. „Vátsz jor mén?” – futnak utánunk szurtos kurd gyerekek, akiknek ezzel a kacska mondattal ki is merül angoltudásuk, és bár nem adunk nekik baksist, csak némi cukorkát, kedvesen vigyorogva mellénk telepednek a várfalra. Két fiatalember, egy sasorrú, olajos barna bőrű, vad tekintetű meg egy tejfehér képű fiú is csatlakozik hozzánk: jelzik, ha idegenvezetésre van szükségünk, szívesen megmutatják a várost jutányos áron, sőt tudnak egy régi karavánszerájról a környéken, és ha esetleg szeretnénk átmenni Örményországba, ismerik az ösvényeket a zöldhatáron.
Nem szeretnénk.
A sasorrú viszi a szót, a szende csak bólogat: előbbi diyarbakiri kurd, egyenest a délkeleti tűzfészekből, utóbbi török a békés délnyugati Toros-hegységből, mindketten egyetemisták Karsban. Kérdésünkre a diyarbakiri elmondja, hogy a város három fő népcsoportja a török – olyanok, mint mindenütt –, a kurd – jó emberek, csak ha verekedni kezdenek, Allah sem állíthatja meg őket –, illetve az azeri – egy részük még az orosz uralom idejéből ragadt itt, másik részük, a karapapakok Iránból vándoroltak ide, mindnyájan szép emberek, csak rendkívül önzők. Azerbajdzsánnak konzulátusa is van a központban.
Aztán a fiú mégis rövid idegenvezetést tart a vár fokán ücsörögve, szemét gyönyörködve legelteti a havas látóhatáron, amelyen két-három ezres hósipkás hegycsúcsok emelkednek a csaknem kétezer méteres, smaragdzöld fennsíkon fekvő Kars fölé. Az ott az örmény templom, mutat a düledező oszmán házak, a vadonatúj bádogkupolájú mecsetek és a rikító színű lakótelepek közé ékelődött ezeréves szürke rakétára – és szempillantás alatt megértjük, hogy Karsba el kell zarándokolnia annak, aki szeretne belelátni a törökök és az örmények szövevényes viszonyrendszerébe.
Kevés ilyen sorsú építmény van a világon. Az örmény Bagratida királyok építették a kilencszázas évek második felében, majd néhány zavaros évszázadig bizánci, szeldzsuk, mongol, grúz, perzsa lovascsapatok táboroztak körülötte. Az oszmánok a maguk képére alakították a XVI. században, az oroszok a XIX.-ben: a citadella görögkeleti rítusú helyőrségi templomává avatták, miközben a dzsámikat és egyéb muzulmán imahelyeket istállóvá. Amikor a törökök visszaszerezték, ismét a maguk képére konvertálták, de mindhiába voltak ilyen kitartóak, mert az örmények pünkösdi királysága alatt az épület visszanyerte eredeti rendeltetését. Aztán megint a törökökön volt a sor; a hanyatlás esztendeiben, a hidegháború időszakában végül szerették volna eltörölni a föld színéről, hogy iskolát emeljenek a helyére. Olykor kőolajdepónak használták, olykor múzeumnak – végül negyedszerre is az lett, ami az oszmán uralom hajnalán.
Mecset. Az ősi keresztény templomok négyszentélyű épületében, külső falán gyönyörű ornamentikájú keresztekkel, Világító Szent Gergely és az apostolok alakjával. A karsi örmények jó ezer éve épült katedrálisa körül örvénylett a város történelme, akárcsak Ivo Andric drinai hídja körül; s az épület abban az ütemben váltogatta liturgiáját, ahogy Törökország ma talán legelhagyatottabb és legreménytelibb városát megszállták vagy éppen feladták hódítói. A Hürriyet török lap szerint még 2005-ben is megeshetett, hogy az imám megtiltotta az örményországi látogatóknak, hogy a templomban gyertyát gyújtsanak.
– És mi az a furcsa páros monstrum a szomszéd hegyen? – faggatjuk önkéntes kalauzainkat a felhőkarcoló-magasságú, pörölyfejű kőemberpárról, akik kelet felé fordított arccal vigyázzák Karsot.
– Talán katonaszobrok – vonja meg vállát a kurd egyetemista –, az a lényeg, hogy lássák Örményországból. Figyelmeztetés: résen vagyunk.
„Anatólia Michelangelójának”, a világhírű Mehmet Aksoynak a szobrát talán az egész Kaukázusból látják: a harmincméteres tömb kettéhasított alakot ábrázol, kezük egymásba kulcsolva. A szeptember 21-én, a világbéke napján felavatandó szobor, a „humanizmus eszményképe” az Örményországhoz legközelebb eső török városban kapott helyet, hogy ne katonai fenyegetést, hanem megbékélést és összefogást sugalljon – amint ezt maga Aksoy nyilatkozta az isztambuli Turkish Daily Newsnak, hozzátéve, hogy „mi, törökök és az örmények nővérek és fivérek vagyunk. Itt az ideje, hogy megnyissuk egymásnak a szívünket, és meggyógyítsuk sebeinket.” A kőember szeméből a tervek szerint könny folyik a kegyetlenségek emlékeként, amelyeket e testvérek egymás ellen elkövettek. Mehmet Aksoy álma, hogy az örmény oldalon is hasonló barátságos gigászt emeljenek…
Az igény azonban nem túlzó: úgy tetszik, egész Kars a másfél évtizede légmentesen lezárt határ megnyitásába veti a reményét. Pamuk ezerszer elátkozott regényében ez a város a csüggesztő elszigeteltség metaforája, a fundamentalizmus és a terror melegágya – s a valóságban, ezt a leghevesebb vérmérsékletű lokálpatrióták sem tagadhatják, sincs sok esély arra, hogy bénult helyzetéből kiutat találjon a határforgalom nélküli határváros, míg az örmények felé meg nem nyílik az út. „A határmegnyitás nemcsak fellendíti a régió gazdaságát – mondta ugyancsak a Turkish Daily Newsnak Naif Alibeyoglu polgármester 2006-ban –, de áttörést hozhat a török exportőrök számára is, akiknek régóta az az álmuk, hogy olcsó és biztonságos útvonalak és területek birtokába jussanak a közép-ázsiai meg azon túl található piacokhoz.” Hiszen Törökország elveszítette mind orosz, mind amerikai kereskedelmi partnereinek nagy részét, így számára a jövőt a közép-ázsiai és a kaukázusi térségek jelenthetik. Az elöljáró tavaly kampányba fogott, és év végére ötvenezer aláírást gyűjtött Karsban, ami a nyitás legalább 70 százalékos támogatottságát jelenti.
Magától értetődő, hogy az ősi történelmi ellentéteket errefelé felülírja a gazdasági szükségszerűség: az egykor virágzó kereskedővárost 1993-ban egy csapásra tönkretette a török–örmény határon kifeszített „vasfüggöny”. Hiába volt Törökország az első állam, amely a Szovjetunió felbomlásakor elismerte Örményország függetlenségét: amikor az örmény hadsereg megszállta Hegyi-Karabahot és Azerbajdzsán területének egy részét, harciassá vált a szomszédok viszonya. Az Oszmán Birodalom területén végrehajtott XX. század eleji örménymészárlások eltérő megítélése sem könnyített a helyzeten. Ráadásul Molotov külügyminiszter még 1945-ben kijelentette: a Szovjetunió igényt tart Karsra és környékére az örmény meg a grúz tagköztársaság nevében, ezért óriási török haderő állomásozott évtizedekig a hegyekben, a karsi teaházakban pedig szovjet ügynökök adtak lovat a helyi kurd kommunisták alá. Ez az állapot mára tarthatatlanná vált, ezzel mindkét fél tisztában van. Az elszegényedett városból, mely Orhan Pamuk szerint csak az emlékeiből él, a hetvenes-nyolcvanas években nagyobb törökországi városokba vagy gazdasági emigrációba menekült a lakosság hetven százaléka! Kars évezredes városi kultúrája – a még néhány évtizede is bálozó, balett- és színielőadásokra tóduló, a hosszú teleken lovas szánjait magyar telivérekkel húzató polgársággal egyetemben – szinte semmivé lett. Alibeyoglu polgármester reménykedik, hogy nem végérvényesen, és a város egyszer a „Kaukázus Davosa” lehet.
Erre minden eddiginél több esély mutatkozik. Tavaly szeptemberben futballpályán került sor a történelmi találkozóra: Szerzs Szarkiszjan örmény köztársasági elnök meghívására Abdullah Gül török köztársasági elnök részt vett az örmény és a török válogatott világbajnoksági kvalifikációs meccsén Jerevánban. Múlt csütörtökön pedig Ahmet Davutoglu török külügyminiszter jelentette be, hogy az örmény elnököt októberben Ankarába várják. A törökök eközben arra is iparkodnak megoldást találni, hogy Hegyi-Karabah birtoklásának vitáját békés módon simítsák el, ugyanakkor megnyerjék Jerevánt a kaukázusi szövetség eszméjének, amely segíthet stabilizálni a grúz–orosz konfliktus óta ismét felbolydult térséget. Szarkiszjan néhány hete kijelentette: arra számít, hogy Törökország még az idén megnyitja a határt Örményország felé.
Ani, az egykori örmény főváros – a török–örmény határra tapadva – fél óra autóút Karstól, ma már engedélyek és hatósági vegzatúra nélkül látogatható. Már nem szükséges két fényképezőgépet vinni, hogy egyet leadjunk, egyet becsempésszünk ebbe a lélegzetelállító romvilágba az Arpacay/Ahurján folyó kanyonja fölött. Kőhajításnyira van Örményország: látjuk az őrtornyokat, a túlsó parton dübörgő buldózereket – ahogy az örmények is csak odaátról szemlélhetik történelmük emlékhelyét. A határfolyóban a hidegháború lezárásakor törökök és örmények úszkáltak. Két oldalán ősi hídfő omladékai, amelyek között már régóta nem feszül híd. Kars polgármestere újjáépítené. Nos, ez olyan jelentőségű tett volna, amiért Orhan Pamuknak érdemes volna ismét Karsba költöznie.
