Vasárnapi poharak

Húsz gyermekük született. Máig szembesülnek előítéletekkel, betegséggel, nehéz emlékekkel és azzal, hogy sohasem tudják, mi lesz velük holnap. Füziék mégis a derű, a bizakodás légkörében élnek csörögi otthonukban.

Magyarországon még egy húszgyermekes család él: Lukácsék Tolna megyében. Ekkora gyermekszám az egész nyugati világban rekordnak számít. Tavaly bejárta a világsajtót a hír, hogy megszületett az amerikai Duggar család tizennyolcadik gyermeke. A Duggar család tagjai igen vallásosak, és elmondásuk szerint imádkoztak azért, hogy annyi gyermekük születhessen, amennyit a Teremtő jónak lát. Igazi médiasztároknak számítanak hazájukban, s rengeteg anyagi támogatást kapnak. Saját honlapot működtetnek www.duggarfamily.com címen.

Nem tudtuk úgy megcsinálni, hogy megtartsa a meleget – kopogtatja a ház szürke, vékony falát a férfi. – Még nem voltak divatban a szigetelőanyagok. Nyáron meleg van bent, télen hideg.
A nappali öt-hat fős család számára akár tágas is lehetne. Füziéknek hét szobájuk van, beépítették a padlásteret is; minden barkácsmunkában készült. A gipszkartonra ragasztott tapétán beázásnyomok virítanak. A nappaliból nyílik a játszószoba, középen kis biliárdasztal áll.
– Itt vagyunk napközben, itt is étkezünk – mutat körbe az asszony.
A felső nagy fatornácos terasz a szárítóhelyiség.
– Sose láttam még ennyi ruhát kiteregetve…
– Olykor három mosógép megy egyszerre – nevet Füziné.
A nyírt gyepű, kicsiny udvaron ülünk le. Míg beszélgetünk, jönnek-mennek a gyerekek körülöttünk.
– Feleségem a sajtóreferens – mondja Füzi Imre. – Mostanában ritkábban keresnek. Mikor a legkisebb született kilencvenkilencben, a csapból is mi folytunk, de aztán elfogytak a riporterek.
Füziék a hetvenes évek elején keltek egybe. Az aszszony akkor tizenhat és fél éves volt; még nem töltötte be a tizennyolcat, mikor az első gyermek érkezett.
– Felsorolná őket?
– Az első Magdolna – felel az asszony. – Utána jött Erzsébet, majd Zsuzsanna, Imre, Katalin, János, Árpád, Péter; utána Szilárd, aki meghalt; aztán Márk, Eszter, Dániel, Debóra, Barnabás, Pál, Lukács, Gedeon, Gyula, Rebeka és Félix. Találsz bent zsebkendőt, menj, fújd ki az orrod! – szól rá egy kisfiúra.
Az asszony gyesen volt, míg lehetett, aztán munkanélküli-segélyen.
– Most meg éhkoppon – teszi hozzá. – Ötvenhárom éves vagyok, de nem dolgoztam hivatalosan. Persze éjjel-nappal volt munkám a gyerekek mellett, csak hát az magánügy. Nem?
A férfi bemegy egy percre, s mikor visszajön, így szól:
– Most nézem, a Gedeon asztalán egy A4-es lapon ott a tízparancsolat kinagyítva! Hiába, naponta történnek csodák, csak észre kell venni őket.
Halkan beszél, mélyeket lélegzik közben.
– Az is csoda, hogy még élek. És hogy a gyerekek szót fogadnak. Ha szétnézek a világban, látom a temérdek züllést: a gyerekek engedetlenek, a szülők tehetetlenek. A szívem megszakad. Mi figyelünk Istenre, a gyerekeink pedig ránk.
Füziék egy kis protestáns közösséghez tartoznak, de nem árulják el, melyikhez.
– A gyerekeknek kötelező Bibliát olvasni?
– Szeretnénk a Biblia szerint élni, és így is neveljük őket, de a hitet nem lehet kötelezővé tenni. Tudja, nálunk nincs se tévé, se számítógép. A gyerekeket istenfélelemre nevelni, miközben a tévéből árad a világ zaja, ez a kettő együtt nem megy.
– Nem szeretnétek tévét? – kérdezem az egyik srácot.
– Nekem biztos nem kell – feleli eltökélten.
– Nekem se – teszi hozzá a másik.
– Akik családot alapítottak közülük, szintén az önök életmódját követik?
– Néznek videót meg ilyesmiket, de nekünk nem tetszik a sok mesefilm, annyi őrültség van bennük. Elvadult minden, a mesevilág is. Az állandó ütés-vágás, lövöldözés visszataszító. Azonban nem gyötröm a tanácsaimmal a gyerekeimet. Tudják a véleményemet, de az ő életük az övék – mondja a férfi.
Füzi Imre villanyszerelőként dolgozott, utoljára a MÁV-járműjavítóban Dunakeszin. Tíz éve rokkantnyugdíjas. Infarktussal százalékolták le.
– Az embereknek azt szeretném üzenni, hogy ne féljenek semmitől. Ezt beleírja? – kérdezi.
– Persze.
– Lejátszott dolgok, amik eztán következnek. Csak hinni kell. Akkor nem olyan nehéz. Persze fizikailag néha igen. Mi is meg vagyunk kísértve aggodalommal, hogy mi lesz holnap… De ez nem azt jelenti, hogy holnap elkeseredünk. Sok mindent végig kell csinálnunk, míg mindegyik gyerek elkerül a háztól, és a maga lábára áll.
– Mi lesz holnap?
– Nézze, mióta megtudtam, hogy maga jön, azon gondolkozom: mit is mondjak? Nem akarok panaszkodni sem, hazudni sem…
A rokkantsági nyugdíj és a családi pótlék – amelyet már csak hat gyerek után kapnak – összesen százhetvenezer forint, ebből élnek nyolcan. Régen havonta meg tudtak ejteni egy nagybevásárlást, ma legfeljebb háromhavonta. A gázt már rég elzárták, nem tudják fizetni a számlát. A négy nagyobb gyereknek télen a már önálló legnagyobb fiúhoz kellett költöznie. A nappaliban álló kis vaskályha az egyetlen fűtőberendezés a házban; a nappali levegőjét tíz-tizenkét fokra, a közvetlenül fölötte levő szobákét hat-nyolc fokra tudták felmelegíteni éjszakánként. A padlástéri szobák maradtak hidegen.
– Ruhát, cipőt évek óta nem vettünk; használtan kapjuk, amit kapunk, s a gyerekek megöröklik ezeket egymástól. A nagyobbacskák, akiknek a koruknál fogva szabad, alkalmi munkákat vállalnak. Így jutnak egy-egy pár új cipőhöz.
– Tartozásuk van?
– Volt, de túl vagyunk rajta. Nem is akarunk többé. Kilencvenkilencben olyan elmaradásunk lett, hogy már itt állt a kapu előtt egy hölgy a bankból, s kérdezgette, mikor fizetünk, mert árverezik a házat. Akkor a sajtó megszellőztette az ügyet. Csodálatos volt, hogy mennyi ember megmozdult. Harrach Péter, a területi képviselőnk intézkedett, és megkaptuk a hátralékot, amennyivel tartoztunk; a képviselő úr hozott ide kétszázezret, és a bank elengedte a maradék háromszázat.
Vízzel kínálnak.
– Menj, fiam, hozd a vasárnapi poharakat – szól az egyik gyereknek Imre.
Jó, hogy épp itthon van az asszony; mostanában édesapja feleségét ápolja Tabdiban. Ha elutazik hozzá, egy-két hétig távol marad, ilyenkor a család összes gondja a férfira hárul.
– Autójuk van?
– A férjem a betegsége miatt nem cipekedhet, és innen autó nélkül nem lehet mozdulni – válaszol a feleség. – Volt régen egy Barkasunk: Imre két hétig alatta feküdt, egy hétig használta, és így tovább. Akkor azt mondta az egyik nagy gyerek, hogy ezt már nem bírja nézni. Összefusizták, összerakták a pénzt, így most van nálunk egy használt kocsi.
– Hogyan bírt ki ennyi szülést, terhességet? – kérdezem az asszonyt.
– Sosem volt bennem félelem. Amennyit tudtam, pihentem. Ha nem volt tökéletes rend, hát nem volt. Most sincs. Persze amikor négy gyerekünk volt beteg, és terhes voltam közben, az nem volt könnyű. Az orvos csodálkozott, hogy milyen tisztaság van nálunk; akkoriban azt hitték, hogy ahol sok a gyerek, ott csak kosz meg piszok lehet.
– A gerince sem készült ki?
– A nyakam néha fáj egy kicsit. Főleg mostanában: be kell görbülnöm, hogy a mamát meg tudjam etetni. Egyébként jól vagyok. Mondogatták egy ideig az orvosok: meddig élhet, aki ennyit szül? Azt feleltük, amíg Isten engedi. Ismertünk egy asszonyt, aki nagyon vigyázott az alakjára. Egyszer hetykén odavágta nekem: „Az én férjemnek inkább én kellek, mint egy gyereksereg.” Azt hitte, ezzel megalázhat. Szegényt eltemették azóta, a férje megözvegyült… Azt hiszem, nem vagyok törődöttebb, elhasználtabb, betegesebb azoknál, akiknek egy-két gyerekük van, vagy egyáltalán nem szültek.
– Szebb vagy az összesnél – mondja a férfi.
Az asszony elpirul. Csapkodjuk a szúnyogokat, hamar összegyűlnek az árnyékban.
– Nem próbálta senki lebeszélni?
– Dehogynem. Mire az ötödik gyerekünk született, már mindenféle buta pletyka, gyanakvás vette körül a családunkat. A szüleink mondogatták, hogy védekezzünk; egy idő után megkértük őket, ne akarják irányítani az életünket. Az orvos is, a védőnő is cirkuszolt, hogy ne szüljek többet. S akkor még hol voltunk a tíztől, tizenkettőtől… Mikor az ötödik lányunkat vittem orvoshoz, közölte, hogy álrubeolája van. Épp terhes voltam, és azt mondták, el kell vettetnem a babámat. Aztán a váci kórházban tudtuk meg, hogy ez nem létező betegség; csak ránk akartak ijeszteni az egyik rokonunk sugallatára.
– Sosem érezték úgy, hogy nem bírják tovább?
– Szilárd két hónapos koráig folyton sírt éjjel-nappal. Nem mondták meg, mi van vele, s végül azt állították, bölcsőhalál vitte el. Biztosan tudom, hogy volt valami születési rendellenessége, de hiába mondtam, nem vizsgálta ki senki.
Az asszony hangja kissé megremeg.
– A következő baba légcsőszűkülettel született. Mikor meghallottam azt a fura, ugatós köhögést, rögtön mondtam: ez a gyerek beteg. Senki nem hitt nekem. Februárban érkezett, de csak majdnem egy év múlva, decemberben jutottunk el a szabadság-hegyi kórházba kivizsgálásra. Addig azt mondta az orvos, csak hisztizek, a gyereknek semmi baja; nem volt hajlandó beutalni. Tíz hónapig szenvedett, sírt a gyerek, fuldoklott, én meg csak néztem tehetetlenül, abban a tudatban, hogy az előző is… Azt kérdezte: volt-e, hogy azt hittem, nem bírom tovább… Aztán megkapta Márk a gyógyszert, és hétéves korára kinőtte a betegséget.
A szederfa lombját megmozgatja a szél.
A gyerekek tanulási eredményéről érdeklődöm; azt mondják, a bizonyítványuk erős közepes. Szeretnék, ha mindegyik kitanulna valami szakmát. Egyikük érettségizett is, most üzletkötőként dolgozik.
– Gyula! – szólít meg egy áthaladó kiskamaszt a férfi. – Ha volna valahol egy jó tanári kar meg egy rendes kollégium, azt mondanám, menjetek oda tanulni. Csak hét végén gyertek haza. Egész nyáron itthon lehetnétek. Komoly, iskolázott ember válna belőletek. Így viszont, hogy a foci is előbbre való, nem tudom, mi lesz. Érted?
– Igen.
– A világ nem azt diktálja, hogy tanuljanak, nekem meg annyi energiám nincs, hogy folyton kikérdezzem mindet – néz rám Füzi Imre. A gyerek bizonytalanul álldogál kicsit, mielőtt továbbmegy. Hűvösödik, újra töltünk az ásványvízből a vasárnapi poharakba.
– Három kilométerre van ide a sződi templom – mondja a férfi. – Esténként eltekerek oda kerékpárral meg vissza; ezt az orvos javasolta a szívem végett. Imádkozom az úton, és mikor odaérek, felnézek az égre. Néha annyi csillag van rajta, hogy nem is értem, hogyan bírja el. Ábrahámnak azt mondta egyszer az Úristen: nézz fel az égre, és számold meg a csillagokat, ha tudod. Ennyi utódod lesz. Bocsánat… – a férfi elérzékenyül, megtörli a szemét.
Füziéknek huszonnégy unokájuk van eddig hat gyermekük házasságából. Ritka alkalom, amikor együtt tudnak lenni. Ekkora vendéglátáshoz sok szervezés, sok pénz kell és persze sok idő; mindenki szalad a gondjai után. Karácsonykor összejönnek, de egyik lányukat és annak négygyermekes családját ilyenkor is nélkülözniük kell, mert ők Norvégiában élnek.