Beszélgetések és álmok

Ezerkilencszáznyolcvankettő nyarán látogatott el hazánkba Franciaország újonnan megválasztott köztársasági elnöke, Francois Mitterrand.
Ha nem csal az emlékezetem, a bűnös trianoni békeszerződés elfogadása óta ő volt az első francia államfő, aki vaddarazsak kíséretében Magyarország földjére lépett. Nem tudom, milyen feltételei, óhajai és kikötései voltak, csupán azt tudom, hogy otthonosságának érdekében nem vezető politikusokkal, Kádárékkal és Aczél Györgyékkel akart legelőször találkozni, hanem Illyés Gyulával. Érthető ez, hiszen az elnök nemcsak a hírét hallotta Illyésnek, de néhány könyvét is olvasta. Többek között a Puszták népét és az Ebéd a kastélybant. Nem beszélve a verseiről, amelyeket magas rangú francia költők fordítottak: Éluard, Guillevic, Frénaud. Mitterrand tehát nemcsak politikusként akarta megismerni Magyarországot, hanem a művészet, a műveltség, a történelem és a közép-európai gondolkodás magaslatairól is.
Mitterrand az első hivatalos villásreggelijére ezért hívta meg Illyés Gyulát.
A találkozásuk utáni másnapon homlokon csókolt egy vakmerő múzsa, és azt súgta a fülembe, hogy hívjam föl Illyést, és faggassam ki, miről beszéltek az elnökkel.
Már léptem is oda a telefonhoz, hívtam Illyést, aki nemrég egy nevezetes baráti társaság előtt kijelentette, hogy saját kamarillája titkárának engem akar kinevezni – fizetés persze nincs, se illatosított zsebkendők, sőt meg kell tanulnom a filozofikus köhögés minden fortélyát.
– Elfogadja a megbízatást? – kérdezte tőlem Illyés uralkodói humorával.
– Nem, nem fogadhatom el, mert én önfejű vagyok, és mérgemben megrágom a tárgyalóasztalt is.
– Semmi gond, Flóra asszony majd magát is ráncba szedi…
Az emlékezés itt megszakadt, mert fölvette Illyés a telefont.
– Ki beszél amott?
– Csoóri Sándor – mondtam neki a szokásos lámpalázzal.
– Valami baj van?
– Csak a megszokottak. De szeretném megtudni, hogyan zajlott le a történelmi villásreggeli.
– Ugorj föl hozzám! Várlak!
Fél óra múlva ott ültem már a kamarillát vezető titkár fölavatatlan székén, kezemben egy kupica pálinkával.
Koccintottunk.
– Tehát Mitterrand – itta ki a pálinkát Illyés. – Ha hiszed, ha nem, öt perc múlva már Trianonról beszélgettünk. Azt mondta az elnök, hogy Trianon mocskos dolog volt. Mocskos ügy!
– És még?
– Mást nem mondott!
Szégyenünkben egyszerre hajtottuk le a fejünket Illyéssel.
– Hát igen! – kezdtem el újra dadogni. – Lehet, hogy két-három percig bűnösnek is érezhette magát az elnök. Az elődei, Clemenceau-val az élen, úgy osztottak igazságot, hogy például Ipoly folyónkat hajózható vízként tüntették fel térképeiken a földrajzi szakértők.
Végül még így is hálásak voltunk Mitterrand elnöknek, hogy francia létére Trianont mocskos ügynek nevezte!
Két-három hónappal később egyik Franciaországban élő ’56-os magyar költő barátom beszámolt Mitterrand újabb kitárulkozásáról. Az elnök hazájában megismételte: Trianon mocskos ügy volt, amely megszülte a második világháborút, az emberiség történelmének legiszonyúbb botrányát. Ha mára megértettük is ezt, következményeit nem hozhatjuk helyre, hisz Trianonban eleven húsba vágtunk bele nagy késekkel – ezt „helyrehozni” csak így tudnánk ma is. Egyetlen lehetőségünk maradt: Trianon sok évtizedes következményeinek kezelése, gyógyítása.
Egy francia államelnöktől jó volt hallani ezeket a reményt szülő mondatokat. Jó volt, mert mi, magyarok is így gondoljuk ezt, hiszen Trianon nem múltbeli, lezárt eseménye az Időnek, hanem mindennapos botránya.
Beleszövődik még az álmainkba is.
Három héttel ezelőtt azt álmodtam, hogy Sütő Andrással ballagunk Farkaslaka felé. Ő talicskát tol, én pedig biciklit. Egyszer csak megtorpan András.
– Odanézz! – mondja nekem. – Oda, a sűrűségre! Öngyilkosok! Egy nő meg egy férfi!
Ahogy közelebb érünk hozzájuk, egyszerre ismerjük föl a két alakot: a férfi Ceausescu, az asszony pedig a felesége, Elena.
Ötlépésnyire állunk meg tőlük.
– Te, ezek szalmabábuk – mondom elcsodálkozva. Könnyedén himbálóznak. – Gyere, tapogassuk meg a lábszárukat!
– Megyek inkább gombászni.
András kettőt-hármat lép, és egy kasza esik le elé a magasból:
– Kotródjunk innen, a kasza rosszat jelent.
Erre a babonás mondatra ébredtem föl. Aznap jutott el hozzám a hír, hogy a Székelyföldön ötven magyar tisztségviselőt bocsátottak el az állásukból: tanítót, tanfelügyelőt, közigazgatási szakembert. A románok már most gondoskodnak arról, hogy a székelység ne teremthessen magának semmiféle autonómiát. Ugyanígy gondoskodnak rólunk a szlovákok, a szerbek, az ukránok. A termőre forduló fát már első virágzása idején megnyomorítják. Trianon, kilencven év után is, előre dolgozik. Hiába fényeskedik az Európai Unió, hiába nyílnak panaszirodák, a Mitterrand által emlegetett gyógyítás sehol se folyik.


Folytassam?
Folytatom.
Milan Kundera idézetével állok Mitterrand mögé. Leveszem a polcról A nevetés és felejtés könyve címmel 1993-ban magyarul is megjelentetett regényét, s megkeresem benne egy történésszel folytatott eszmecseréjét. A történészt Milan Hüblnek hívták. Gustáv Husák elnöklése alatt Kundera lakásában üldögélnek, és a hradzsini toronyrácsokat nézegetik. Egyszerre csak a vastag szemüvegű Milan Hübl elkezd beszélni. S úgy beszél, mintha fekete holló toporogna a szíve körül. Ezt mondja: „A nemzeteket úgy likvidálják, hogy legelőször elveszik emlékezetüket. Megsemmisítik könyveiket, műveltségüket, történelmüket. És valaki másféle könyveket ír, más műveltséget nyújt és más történelmet gondol ki nekik. A nemzet aztán lassan elfelejti múltját, és nem érti jelenét. A környező világ pedig még sokkal hamarabb felejt.
Hát a nyelv?
Azt minek vennék el tőlük? Puszta folklórrá válik, és előbb-utóbb természetes halállal kimúlik.”


Világos, de kétféle beszéd a kisebbségbe taszított, töredékes népek jövőjéről. Melyiket fogadjuk el iránymutatónak? Reménykedjünk a francia elnök, Mitterrand látomásában, vagy higgyünk inkább Kundera barátjának? Mitterrand kimondatlanul is az autonómiáról beszélt, a cseh történész pedig a lassú elhalásról, megsemmisülésről.
Álljunk végre mi is a tükör elé!