Június elején a német tartományi belügyminiszterek hagyományos találkozóján keserűen állapították meg a résztvevők, hogy az idei májust nyugodtan nevezhetik a szélsőbaloldali terrorizmus hónapjának. Amikor kiderült, hogy a szövetségi köztársaság egyes, főként nagyvárosi kerületei már csak névleg részei az országnak, valójában kiszakadtak a jogállami keretek közül. Ezekben a körzetekben az államhatalom hosszabb-rövidebb ideig képtelen keresztülvinni akaratát, fenntartani jogrendjét.
A riasztó előjelek jóval május elseje előtt tapasztalhatók voltak. A júniusban nyilvánosságra hozott 2008-as bűnügyi statisztika bizonyítja, hogy már tavaly is jelentősen emelkedett a baloldali szélsőségesek készsége az erőszakra. Akkor is célzott erőszakkal kívánták lerombolni a gyülekezési jog kereteit. Megállapítható volt a rendőrség elleni bűncselekmények számának növekedése a szélsőbal körében.
Már a május elsejei rendezvények előkészületeiből is látszott, hogy a radikális baloldali csoportok a pénzügyi-gazdasági válságban új lehetőségeket és esélyeket szimatolnak. A létező szocializmus összeomlása óta lényegében halott forradalmi hevület feltámadásában bíztak.
Az idén jelentősen megnövekedett a gyújtóbombákkal elkövetett merényletek száma. Az alkotmányvédelmi hivatal adatai szerint az év eleje óta májusig több mint negyven politikai indíttatású gyújtogatásos merényletet követtek el. A támadások célpontjai közé tartoztak luxusautók éppen úgy, mint szállodaépítkezések. Vagy a támadók szerint ingatlanspekulációt szolgáló tömbrehabilitációk, amelyek célja – olvasatukban – a hagyományosan baloldali lakók elüldözése és a „yuppie-k” odaköltöztetése.
Megnövekedett magabiztosságuknak megfelelően már a rendezvényeik szervezésekor is birtokon belüliként, addig példátlan agresszivitással léptek fel. Az egykori Nyugat-Berlin Kreuzberg kerületében a nyolcvanas években kialakult egy viszonylag nagyszámú baloldali-alternatív közösség. (Ebben döntő szerepe volt annak a tények, hogy aki nyugat-berlini lakcímmel rendelkezett, elkerülhette a Bundeswehrbe történő behívást, vagyis a fegyveres katonai szolgálatot.) Ebből a környezetből kapták az utánpótlást a radikális, magát az állam létét is megkérdőjelező csoportok. Radikálisok rendezik meg 2003. május elseje óta a negyed szívében az úgynevezett Myfestet. A rendezők eddig sem titkolták, hogy céljuk a cottbusi kapu – a rendezvény helyszíne – környékének „fasiszta- és nacionalistamentes” övezetté nyilvánítása.
Nézetük szerint azonban, mint az idén kiderült, már a CDU is nacionalistának, tehát fasisztának számít. Ugyanis Kurt Wansner, a helyi önkormányzat kereszténydemokrata képviselője élni kívánt alkotmányos jogával, és meg akart jelenni a hivatalosan a tolerancia jegyében szervezett rendezvényen egy német zászlóval, valamint a CDU logóját viselő napernyővel. A 62 esztendős férfinak a szervezők megüzenték, eszébe se jusson, mert veszélybe kerülhet a testi épsége.
Az állam tekintélyének szétfoszlását jól jellemzi, hogy a berlini rendőrfőkapitány sem kívánta engedélyezni az egyfős „demonstrációt” azzal az indoklással, hogy a hatóságok képtelenek garantálni Wansner biztonságát. Maga a döntés a legtisztább alkotmánysértés, hiszen az alkotmánybíróság 1985-ös ítélete szerint az erőszakos ellentüntetők miatt nem lehet korlátozni a békés demonstrációra vonatkozó alapvető jogot.
Jellemző volt a baloldali hozzáállásra Benedikt Luxnak, Wansner zöldpárti önkormányzati képviselőtársának nyilatkozata: „Wansner mártírként kíván meghalni”, értékelte a jogállam lábbal tiprását a joggyakornok. A megjegyzésben az illegális politikai erőszak cinikus vállrándítással történő tudomásulvételéhez a demokratikusnak nem nevezhető káröröm társult. Wansner az utolsó pillanatban, követve a rendőrségi felszólítást, lemondta egyszemélyes tüntetését.
Aligha meglepő, hogy a hatóságok ilyetén meghunyászkodása felbátorította s még magabiztosabbá tette a radikális baloldalt. Ezenkívül a rendőrségi beavatkozás kudarcához hozzájárult, hogy a belső elhárítás alapvetően téves helyzetértékelést adott április közepén. A jelentésben ugyanis az állt, hogy „veszélyt jelentő esemény a tüntetés ideje alatt valószínűtlen”. A 17 oldalas helyzetelemzés utolsó előtti oldalán továbbá az szerepelt, hogy a szélsőbaloldaliak vélhetően a rendőrségi beavatkozásra válaszolnának akcióikkal.
Egyes elemzők megjegyezték, hogy az állambiztonságiak meg kívántak felelni az SPD–Baloldali Pártból álló városvezetés ideológiai elvárásainak. Mert a vörös-vörös városvezetés gyakran használja e csoportokat antifasiszta harcában.
A helyzet súlyos félreértése kezdettől fogva esélytelenné tette a biztonsági erőket. A tüntetők fittyet hánytak a rendőrök „kinyújtott kéz” stratégiájára, s elejétől fogva egész utcákat vettek birtokukba. Május elsején este hét órától bevetették a magukkal hozott utcaköveket, Molotov-koktélokat, riasztópisztolyokat. Majd a rendőrök szeme elől elvegyültek a Myfest közönsége közé. Az utcai harcok és a kergetőzés szombat hajnalig tartott. Az elhibázott rendőrségi stratégia következményeként az 5800 bevetett rendőrből 479 megsérült, 27 képtelen volt folytatni a szolgálatot, 19 ambuláns kezelésre szorult. Egyes randalírozók felszedték a járdát. Dieter Glietsch rendőrkapitány sajtótájékoztatóján megemlékezett arról, hogy előfordult: egy hatósági személyt égő anyaggal leöntöttek és felgyújtottak, életét csak kollégáinak gyors beavatkozása mentette meg. Két rendőrt, akiket megtámadtak gépkocsijukban, sokkos állapotban kellett kórházba szállítani. S előfordult, hogy az úgynevezett konfliktuskezelő csapathoz tartozó rendőrnek az életéért kellett futnia.
Rainer Wendt, az egyik rendőrszakszervezet vezetője az állam kapitulációjának nevezte a történteket a csőcselék előtt. Mint a berlini szenátus belügyi bizottsága előtt kijelentette, Dieter Glietsch és Erhart Körting (SPD) belügyi szenátor be nem avatkozási stratégiája „minden tekintetben kudarcot vallott, a rendőröket szabályosan feláldozták”.
Kollégája, Eberhard Schönberg így fogalmazott: „Most megbosszulta magát kollégáim egészségén, hogy nem vették komolyan a szélsőbaloldaliak hónapok óta erősödő erőszakosságát.” Összességében katasztrofálisnak nevezte a május elsejei rendőri stratégiát.
Ezek után a berlini politikai vezetés engedte, hogy a rendőrség hatékonyabb taktikával készüljön a május 23-i zavargásokra. (Ellentétben a május elsején történtekkel, nem vonták vissza például a gyalogos- alakulatokat támogató vízágyúkat, olyan indoklással, hogy ne provokálják a tüntetőket.) A szélsőbal ugyanis bejelentette, hogy tüntetni kíván a Szövetségi Köztársaság 60. születésnapja ellen. (1949. május 23-án fogadta el ugyanis az alkotmányozó nemzetgyűlés a leendő állam alaptörvényét.) Az állammal szembeni fenntartásait és céljait a radikális baloldal világosan kifejezte transzparensein, amelyeken ilyen és ehhez hasonló jelszavak álltak: „Állam, nemzet, tőke, szar – a kommunizmusért.”
A kezdeti lökdösődés után a rendőrségnek sikerült biztosítania a tüntetés többé-kevésbé békés lefolyását. Ebben azonban a kemény fellépés mellett legalább akkora szerepe volt annak, hogy a május elsejei összecsapások után, a jórészt céltalan erőszak következtében, részben megingott a demonstrálók társadalmi támogatása. Így csak viszonylag kevés, a bevetett rendőri egységekkel nagyjából megegyező számú, mintegy 1100 résztvevőt sikerült mozgósítani.
A társadalmi konfliktusokat kutató Dieter Rucht berlini szociológus szerint a május elsejei súlyos öszszecsapások ellenére a radikális baloldal nem volt képes kirobbantani a tervezett szociális zavargásokat. Sőt a közvélemény-kutatások vagy éppen az európai parlamenti választások azt mutatják, hogy a politikai képviseletét ellátó szervezetek – többek között a Baloldali Párt egyes platformjai – képtelenek profitálni a gazdasági válságból.
origo.hu
Diplomáciai nagyüzem Budapesten: mindenki ránk figyel
