Tajvan tehát körbelátogatja a világot, hátha talál olyanokat, akik szeretik őt erőszakos bátyja ellenére. Talált is néhányat, főképp Afrikának azon részén, ahol néhány millió dollárért és egy erőműért bármikor diplomáciai kapcsolatot létesítenek bárkivel. Közép-Amerika néhány országa szintén hajlandó kihívni maga ellen Kína haragját, de anyagilag ez jobban megéri nekik, így nem akarnak változtatni. A legfontosabb szövetséges egyben a legkisebb területű ország is a világon: az önmagán messze túlmutató Vatikán, amely soha nem ismerte el a vörös Kínát. Tajvan is így gondolja. A kommunista Kína legitimitása legalábbis kétséges, a hatalom valódi birtokosa inkább a Kuomintang (KMT), a „polgári demokrata párt” kell hogy legyen, amely most ideiglenesen Tajvan szigetén van, de felvirrad még az a nap, mikor minden viszszatér. Addig pedig ezt a kicsiny, de gyönyörű szigetet kell lakályossá varázsolni, szép épületeket emelni, s történelmet írni hozzá. Érdekes próbálkozás, hogy az ötszázdolláros bankjegy hátoldalán egy gyermek-baseballcsapat látható, amely tizenhét éven át megnyerte a kicsik számára kiírt világbajnokságot Tajvan néven. Nehéz feladat megtalálni a megfelelő személyeket a pénzek illusztrálására, annyira kevés a mindenki számára elfogadható esemény.
Tajvannak ugyanis szinte nincs történelme, pontosabban a kínaiak számára a politikailag felhasználható hiányzik. A polgárháborúban vesztes Csang Kaj-sek (Chiang Kai-shek) és társai, körülbelül kétmillió ember menekült át Tajvan szigetére, és ott várták, mikor térhetnek vissza. A kommunista Kína azonban még mindig létezik, Tajvan pedig – ideiglenes haza ide vagy oda – kis ékszerdobozzá vált a Kuomintang szigorú irányítása alatt. A tajpeji császári palota kincsei lélegzetelállítóak, nem is csoda, hiszen azokat a pekingiből hozták át, a vörösök őszinte sajnálatára. Maga az épület is gyönyörű, bár csak 1965 óta áll, és a hagyományos kínai építészet jegyeit viseli magán. Egy kicsit messzebb, a belvárosban hasonlóan becsapós épület emelkedik, mégpedig Csang Kaj-sek mauzóleuma. A hatalmas síremlék-palota hófehér, kellemes liget veszi körül, és láthatóan legalább ezeréves. A valóságban csak 1977-ben kezdték el építeni, 1980-ban megnyitották. Tíz év múlva következett a rendszerváltás, létrejött a Demokratikus Haladó Párt (DPP), amelynek elege volt a KMT egypárti diktatúrájából. Ezért aztán Csang Kaj-sek egyes lapokban a nemzet atyjaként jelenik meg, máshol viszont véres kezű diktátorként. A DPP 2007-ben, egy évvel a választások előtt be is záratta a mauzóleumot, mondván, az adófizetők pénzét jobb célokra is el lehet költeni, mint egy diktátor emléke előtt tisztelgő épületegyüttes fenntartására fordítani. Egy évvel korábban változtatták meg a Csang Kaj-sek nemzetközi repülőtér nevét, ma Taojuanként ismeretes, amely az a város, amelynek közelében fekszik. Az említett választásokon azonban a KMT nyert, 2008-ban így ismét megnyitották a mauzóleumot, ma őrök állnak a nagy nemzeti hős óriási szobra előtt. A helyiek és a turisták pedig sorban állnak a bejáratnál, hogy megnézzék a róla szóló idealizált kiállítást.
Egy apró pontosítás: sorban csak a helyiek és a nem anyaországi külföldiek állnak. Idegenként a sorban állási szokások megfigyelésével lehet a legegyszerűbben megállapítani, hogy a szárazföldről jött-e valaki. A tajvaniak ugyanis nagy sorban állók, az anyaországiak azonban egyszerűen nem értik ezt az apró trükköt. A tajpejiek büszkeségének, a Taipei 101 (ejtsd: vánóván) óriástoronynak van egy szuperliftje, amely szinte fülpattogás nélkül tudja szállítani az utasokat a 450 méteres magasságba 60 km/h sebességgel. Erre persze sokan várnak lent, de ott legalább körbe lehet sétálni, ha túl nagy a sor. Fönt azonban van egyetlen emelet, tele emberrel, akik le akarnak menni körbebámészkodás után. A tajvaniak sort alkotnak, az anyaországiak pedig beállnak eléjük, nem tudván, hogy ez udvariatlanság. A sorban állás mindenhol jellemző, így például a világ talán leganyáskodóbb metróján is. Itt fehér sávokat festettek a földre, amely mutatja az felépítendő sorok elhelyezkedését az ajtókhoz képest. Mikor megjön a szerelvény, kis piros lámpák jeleznek, nehogy valaki beessen a biztonsági sáv és a plexiüveg korlát ellenére az alagútba. Külön váróhelye van a nőknek, akik a késői órákban a nagyon megvilágított és kamerákkal pásztázott zónában ácsoroghatnak. A metró útközben folyton szórakoztatja, informálja és zaklatja az utasokat, hova nem szabad nyúlni, mikor szálljanak le, merre folytassák útjukat, kinek adják át a helyüket, s mit tegyenek, ha tűz üt ki a szerelvényben. Minthogy Ázsiában vagyunk, a metróban rengetegen vannak, sokan pedig úgy óvják meg magukat és környezetüket a betegségektől, hogy orvosi maszkot húznak.
Tajvan sok mindenre büszke lehet, de talán semmi sem működik olyan kiválóan, mint az egészségügyi ellátás. Tajvan számára ez több, mint egészségügy: ez a legsúlyosabb politikai kérdés. Abbéli igyekezetükben, hogy visszajussanak az ENSZ valamely szakosított intézményébe – konkrétan az Egészségügyi Világszervezetbe (WHO) –, csúcsra futtatták saját ellátásukat. Már most tilos dohányozni szinte mindenhol (a kocsmákban és szórakozóhelyeken este kilenc után szabad), és kifejezett céljuk, hogy előbb-utóbb az egész sziget dohányfüstmentes legyen. Mivel azonban nem kapják meg a WHO-tagoknak járó információkat – Kína megakadályozza belépésüket –, saját erejükből küzdenek a járványok ellen. A China Airlines – nem összetévesztendő az Air Chinával, amely kínai cég – gépén a leszállás előtt levetítettek egy jellegzetesen távol-keleti rajzfilmet, amelyben vidám színű kismackókkal mutatták be, milyen is az, ha valaki sertésinfluenzás. A rózsaszín kismackó anyuka világoskék kismackó gyermekére orvosi álarcot helyezett, és a halványzöld kismackó doktor bácsi megállapította, ez bizony disznóláz, de az elővigyázatosság miatt semmi gond. Az oktatófilm nyilván arra szólított fel mindenkit, hogy szóljon, ha betegnek érzi magát, de ezt valami miatt csak infantilis animációval tudták megoldani. Tajpej népe mindenesetre hajlott a figyelmeztetésre, maszkkal járkál a fél város, csak a szegényebb negyedekben látszik, hogy nem mindenki érez együtt a kismackókkal.
A Longsan-templom környéke még elég közel van a város központjához, de sokkal autentikusabb, mint a kormányzati negyed vagy a 101-es terület. A templom egy buddhista szentély, meglepő módon tömve helybéli imádkozókkal és szerzetesekkel. Néhány turista is akad, de a legtöbben a szegényebb lakónegyedekben élő kínaiak, akik gazdagságot, hatalmat, befolyást és egészséget remélnek. Ez a rész nem csillog, még dohányozni is lehet, az itt élők pedig sokkal jobban hasonlítanak a szárazföldi Kína szegényeihez, mint a 101 öltönyös-napszemüveges fiataljaihoz. Ott, tíz metrómegállóval keletebbre, épp olyan hangulat fogadja az esti látogatót, mint Tokióban vagy Sanghajban: borzasztó zajos, színes-szirupos bevásárlóközpontok, ahol hömpölyög a – főként fiatalokból álló – tömeg. A mozi előtt nagy sor, persze, az Angyalok és démonok című filmre akarnak bejutni. Előtte kóláznak és hamburgert esznek, a kiülős kávézó asztalai azonban üresen árválkodnak. Hiába, errefelé annyira megszokták már a légkondicionálást, hogy este sem bírják a 25 fokot. A megkérdezett fiatalok amúgy épp olyanok, mint nálunk, azaz hidegen hagyja őket az ország politikai helyzete. Az angyalok és a démonok érdekesebbek.
origo.hu
Vitályos Eszter: Péter, hát van neked bőr a képeden, hogy te még a nők elleni erőszakról prédikálsz?
