Életem legrosszabb Aidájához volt „szerencsém” péntek este a Margit-sziget szúnyograjokkal teli szabadtéri színpadán, és ezt ezúttal mindenre értem: sem a rendezés, sem az énekesek, sem a zenészek nem nyújtottak felejthetetlen élményt. Sőt inkább idegesítően hatott a csapnivaló hangosítás, a bohózatszerű koreográfia, a sablonos színészi játék, a rosszul intonált hangok, a gyenge orgánum és a szétesett hangzás. Ez utóbbi volt a legfeltűnőbb: már a legelején gyanúsan szétcsúszott a zenekar az énekesekkel, ezt még jóindulattal az első előadásnak és a kritikán aluli, valahol a hatvanas években megrekedt hangosításnak is be lehetett tudni, de amikor fél óra múlva sem javult a helyzet, figyelni kezdtem.
Kocsár Balázs karmester kétségkívül megfeszülve próbálta egyben tartani a társulatot, a gond inkább az volt, hogy akárhogy vezényelt, az énekesek önálló életet éltek, így jobbára a zenekar igyekezett lefaragni a szinte negyed- vagy nyolcadnyi lemaradást vagy éppen előnyt. Ez a többször viszszatérő néhány másodperces intermezzo már önmagában olyan zavaró volt, hogy alapjaiban rengette meg a darab élvezhetőségét, s ha még az énekesek gyenge teljesítményét is hozzávesszük, kifejezetten bosszantó volt.
Összhatásában egy amatőr produkció, vagy egy első színpadi összpróba színvonalát nyújtották, ahol a nagy tuttik idejére azért összeért minden, és szólt, mint az önfeledt örömzene (például a híres bevonulási induló és a győzelmi kórus).
A Debreceni Filharmonikus Zenekar ezúttal önmagában sem volt a csúcson, de azért néha egy-egy érdekes színt megmutatott a darabból, a Csokonai Színház Énekkara viszont annyira erőtlennek hatott, hogy gyakorlatilag egyik megszólalásuk sem maradt emlékezetes. A szólisták közül még a legjobbnak a címszerepet alakító Annalisa Carbonara és az édesapját, Amonastrót éneklő Salvo di Salvo bizonyult, illetve a gyengébb színész és kevésbé átütő orgánumú Tae Sung Jung Radames szerepében. Ők legalább nem voltak hamisak, mint például Gaál-Wéber Ildikó, aki Ftához imádkozó főpapnőként fájdalmasan föléintonált. Szvétek László egyiptomi királya, vagy éppen Palerdi András főpapja sem volt jelentős alakítás, ahogy Francesca Provvisionatót (Amneris) is hallottam már jobb formában, lényegében semmit sem aknázott ki a karaktere széles hangszínlehetőségeiből.
Viktor Rizsakov rendezéséről sokat nem érdemes mondani: semmitmondó és unalmas volt. Se nem modern, se nem az a klasszikus kosztümös, inkább a kettő egyvelege, de a beharangozott „megaoperához”, illetve „a világ szabadtéri színpadainak leglátványosabb és legmozgalmasabb színházi előadásához” mindenesetre köze sem volt. (Félreértés ne essék, nem az elefántokat vagy a tigriseket hiányoltam!)
A díszlet és a jelmez (díszlet- és jelmeztervező: Dmitry Razumov) sem gyakorolt rám nagy hatást, a koreográfia (koreográfus: Gemza Péter) idétlen és bohózatszerű volt, a funkciója inkább a zenekari és a kórusrészek alatti szórakoztatás szintjén maradt: egyszer melegkabaréhoz, egyszer pedig cirkuszi attrakcióhoz hasonlított. A világítás, a hangosításhoz és a háttérbe vetített égbolthoz hasonlóan csöppet sem aknázta ki a XXI. század lehetőségeit.
Sorolhatnánk még a problémákat, de az tény, hogy ma már egy ilyen félkész előadással nem lehet egészen éjfélig megfogni a közönséget (a késői kezdés miatt ekkorra tolódott a vége). Nem véletlen tehát, hogy a szünetben az emberek hosszú sorokban menekültek a Margit-szigetről, magukra hagyva a maradék szúnyogokat.
(Verdi: Aida. Margitszigeti Szabadtéri Színpad, július 17. 20.30.)
origo.hu
Baloldali hazugságok az áram áráról: itt a Patrióta leleplezése!
