A hazánkban működő 580 (illetve további 75 távlati) vízbázis közül máig mindössze 72 esetében van elrendelt biztonságba helyezési határozat – tudtuk meg az illetékes szaktárca által jegyzett vízgyűjtő-gazdálkodási tervből. A Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium (KVM) sajtóirodája ehhez képest kérdésünkre azt válaszolta, hogy az eddig lefolytatott diagnosztikai vizsgálatokban szereplő vízbázisok 70 százalékára adtak ki a vízügyi hatóságok védőterületi határozatot, illetve folyamatban van ezek kiadása.
A vízbázisok védelméről tehát a hivatalos válaszok szerint sincs harminc százalékban határozat Magyarországon. A Magyar Víziközmű Szövetség (Mavíz) elnökségi tagjától, Kugler Gyulától tudjuk, hogy például a Bakonykarszt Zrt. üzemeltetésében lévő, igen érzékeny karsztvízkutak védelembe helyezésére az illetékes hatóságnak tíz évre volt szüksége. Hasonló a helyzet a Budapestet és a környező Duna menti településeket ellátó parti szűrésű kutakkal, amelyek ügye öt-hat éve szunnyad valamelyik asztalfiókban.
Sérülékeny víz a mélyben
A hazai ivóvízellátás több mint 90 (más források szerint 95) százaléka felszín alatti vízkészletekből történik, a maradék 5-6 százaléka pedig felszíni vízbázisból (Lázbérci tó, Tisza, Balaton). A nagy mélységben elhelyezkedő vízbázisok (például artézi vizek) nincsenek kitéve a felszíni szennyeződéseknek, esetükben inkább a geológiai eredetű szennyezések (arzén, vas, mangán) okoznak gondot, amelyeket az EU által finanszírozott ivóvízminőség-javító programmal igyekeznek orvosolni.
A felszín alatti vízbázisok közül 580 üzemelő és 75 távlati (a jövő nemzedékek számára megőrizendő) azonban sérülékenynek számít, mivel ki vannak téve az emberi tevékenységből eredeztethető szennyezéseknek. Védettnek csak azután nevezhetők, miután minden egyes vízbázist kellő tudományos alapossággal felmértek. Ha ismerik a hidrogeológiai körülményeket, az utánpótlási viszonyokat, monitoringrendszert építettek ki, majd a kutatási eredmények alapján kijelölték, hatályba léptették a védőövezeteket, és megtörténtek a védelemhez szükséges gyakorlati lépések.
Milliárdok állapotfelmérésre
Ezt a célt szolgálja az 1997 óta folyamatban lévő Vízbázisvédelmi program. Az erre vonatkozó eredeti kormányrendelet szerint 2007. augusztus 31-ig a hatszáz üzemelő sérülékeny és hetvenöt távlati vízbázis védelmének védőterületeit és védőidomait kellett volna kialakítani. Mivel ez nem sikerült, de még csak a cél közelébe sem tudtak érni, a kormány számára egyszerűbb volt a rendeletet 2007-ben módosítani. Most 2013 a határidő, de a dolgok jelen állása szerint ez sem fog teljesülni. A vízbázisok biztonságba helyezése című nagyszabású vizsgálati projektre az állam 1997 óta 13 milliárd forintot költött el, amiből 318 sérülékeny vízbázis (ez a kapacitások 87 százaléka) állapotfelmérésére futotta. Ez a folyamat azonban 2005-ben, egy kormánydöntés miatt elakadt. Információnk szerint azóta nem folyik vizsgálat sehol. A KVM tájékoztatása szerint 2007–2013 között az Európai Unió KEOP forrásából 5,6 milliárd forintot nyújtanak a kutatási program újraindítására. Kérdés azonban, hogy vajon miért nem történt semmi három hosszú éven keresztül 2005 és 2007 között.
Ki fizeti a révészt?
Feltehetőleg azért, mert a hidrogeológiai védőövezeteken csak korlátozásokkal folyhat bizonyos mezőgazdasági vagy ipari tevékenység. A helyi gazdasági érdekek emiatt viszont élesen ütköznek a közérdekkel. Ha például egy ingatlan védőövezetbe kerül, annak földhivatali tulajdoni lapjára is rákerülnek a korlátozások, ami értékcsökkenést jelent, és kártérítésre jogosítja a tulajdonost. A Magyar Víziközmű Szövetség még 2007 februárjában felhívta az akkori vízügyi miniszter, Persányi Miklós figyelmét a védőövezetek kijelölésével kapcsolatos problémákra, de mint Ányos Józseftől, a Mavíz elnökétől és Kugler Gyula elnökségi tagtól megtudtuk, a szaktárca mindmáig nem volt hajlandó a vízműcégek szakmai szervezetének képviselőivel érdemben tárgyalni ezekről. Pedig súlyos anyagi kérdésekről lenne szó. Az érvényes kormányrendelet például lazán a vízművekre (illetve azok tulajdonosára) testálja a védőövezetekben lévő ingatlantulajdonosok kártalanításának költségét, a szenynyező források felszámolását, átalakítását, az ellenőrző és megfigyelőrendszerek kiépítését, miközben ezekre forrást nem biztosít. A kártalanításhoz persze mindenekelőtt szükség lenne a kár fogalmának törvényi szabályozására is, hogy azokat érdemben meg lehessen állapítani, de a kormány eddig erről sem gondoskodott, miként az sem tisztázott, hogy kié a kutak környezetében, állami pénzen kiépített észlelőhálózat (vagyis a műszerek) tulajdonjoga.
Kisajátítás vagy végveszély
A víznyerő helyek belső és külső védőterületei – a Mavíz elnökségének állásfoglalása szerint – akkor lennének teljes biztonságban, ha egyöntetűen kikerülnének magánkézből. Ennek módja a vásárlás és kisajátítás lenne, ami állami és önkormányzati feladat volna.
Ennek ellehetetlenülése miatt azonban enyhén szólva akadozik a vízbázisok védelmének folyamata. A környékükön végzett mezőgazdasági tevékenység viszont fenyegeti az ivóvízkészleteket. Ha például valaki sertéstelepet létesít egy ilyen zónában, és a vízműnek ez a tudomására jut, jogosult szabálysértési eljárást kezdeményezni a jegyzőnél vele szemben. Mire azonban felszámolható az ivóvízre nézve veszélyes tevékenység, már gyakran késő. Ezrek, vagy akár százezrek ivóvize kerülhet veszélybe.
origo.hu
Karácsony Gergely egy csődtömeg, aki teljes mértékben kudarcot vallott Budapesten
