Ahol a méz őrjítő, a lecsó meg ezeréves

V I L Á G U T A Z Ó Soha nem látott színű égiháborúk, rododendronerdők dzsungelpárája, tengerig hullámzó smaragdzöld teaültetvények és szigetkultúráját a történelem viharaiban megőrző maroknyi népcsoport – erre bukkanhat a figyelmes utazó a távoli Kackar-hegységben. A 3-4000 méterre szökő csúcsok az évnek mindöszsze egy hónapjában hódíthatók meg. Mi nem éppen ez idő tájt jártunk ott, de így sem bántuk meg.

Jó tudni. Bár magyar szemmel legalábbis Isten háta mögötti helynek tűnik a Budapesttől több mint három és fél ezer kilométeres távolságra fekvő Camlihemsin, a Turkish Airlines (www.thy.com) Budapest–Isztambul, illetve Isztambul–Trabzon repülőjáratával viszonylag egyszerűen és gyorsan megközelíthető, Trabzonból pedig a grúz határ felé tartó buszokkal könnyedén elérhető. Camlihemsin, ezen belül az Ecodanitap erdei szálláshely (naponta fejenként 30 euró félpanzióval) kitűnő hídfőállás a Kackar-hegységbeli magas hegyi túrákhoz, illetve a Firtina folyó fő- és mellékvölgyeit követő selyemút bejárásához, amelyen régi vízimalmokra, egyíves kis hidakra, várromokra és rendkívül vendégszerető hemsin falvakra lelhet az ember. Ilyen célpont lehet a Zilkale („Harangos Kastély”) egynapos túraként. Ha pedig magashegyi barangolásokra szottyan kedvünk, irány a Kackar! Nekünk egyfelől szerencsénk volt, mert a hóolvadás miatt elképesztő vízbőség uralta a magasabb részeket; ám az egymásba szakadó zuhatagok egyben elzárták az utakat a felsőbb régiók felé is. A Kackar hóhatára a mostani időszakban, tehát július közepétől augusztus közepéig húzódik a legmagasabban, így ilyenkor érdemes csúcstámadást indítani. A hegymászáshoz, mint mindenütt, önmérséklet, a hemsin kultúráról való beszélgetésekhez pedig nagy tapintat szükségeltetik!

Olyan világból lépünk át a Kackar-hegység párás mesebirodalmába, amelyiktől az ember hónapokig, sőt talán egész életében nem szabadulhat – ezért tízórányi magas hegyi buszozást követően gyűrötten és bizalmatlanul vágunk neki az alkonyati szálláskeresésnek a hegy lábánál fekvő faluban. Hogy aztán még eggyel gyarapodjon a mindörökre belénk vésődő univerzumok száma. Camlihemsin Északkelet-Törökország szigetvilága: a fekete-tengeri Trabzontól és a teatermesztéséről nevezetes Rizétől nem messze fekvő település olyan kultúra és történelem rezervátuma, amelyik szó szerint egyedülálló – azaz magányra ítélt Anatóliában.
A török–örmény határ felől, a Nobel-díjas Orhan Pamuk által is megregényesített határvárosból, a bizarr külsejű és szellemű Karsból tartunk a Kackar irányába. Órákig kétezer méter fölött kígyózik az út, körülöttünk virágba borult sztyeppe jókora szennyes hófoltokkal, amelyek között sokezernyi marha és ló vonul láthatatlan pásztoraik irányításával. Zord, fenyegető és elhagyatott vidék ez poros kisvárosokkal, a folyókra emelt irdatlan méretű duzzasztóművekkel, az Eufrátesz forrásvidékével és olyan szerpentinekkel, hogy buszunkon az őslakosok is elsápadva kotorásznak nejlonzacskó után. A hátizsákjainkon üldögélő fiatalembernek sajnos nincs a keze ügyében…
Artvin után – e hegyek közé zárt településen született a magyar kultúra török szerelmese, a kitűnő kortárs szazlantos (hosszú nyakú lant), Erdal Salikoglu – gyökeresen megváltozik a táj: az alacsonyabb vidékeken buja erdők jelennek meg, sárga és bíbor rododendronrengeteg váltakozik teaültetvényekkel, amelyeken szalmakalapos férfiak és asszonyok hajladoznak ollóval, zsákkal a kezükben, vagy kis „kábelkocsijaikon” csörlőzik le a termést a magasabb területekről. A buszból a teaszüret teljes folyamata megfigyelhető: a begyűjtés, a zsákok felhalmozása a falusi mecsetek oldalában, ahol a török teaforgalmazó óriáscég, a Caykur képviselői mázsálják és veszik át a termést, majd a parasztok fáradt hazaballagása vállukon egy-egy saját használatra megtartott zsáknyi tealevéllel.
Camlihemsin a Kackar északi oldalán található, ahová a Firtina (azaz Viharos) folyó völgyében akadálytalanul vágtatnak előre a meleg, nedves légtömegek a Fekete-tengerről. Ennek köszönhető távol-keleti tájakat idéző dzsungelszerű növényzete, amely fölött szüntelenül köd lebeg, kiszámíthatatlan időjárása és viszonylagos védettsége a hajdan többnyire dél-délkelet felől előretörő hódítóktól. Lehetetlen esti megérkezéseink utolsó szalmaszálával, a Lonely Planet török bedekkerével a kezünkben taxiba szállunk, bemondjuk a címet, amelyről a helyi sofőrnek is csak halvány fogalma van, nyaktörő aszfaltösvényen néhány perc alatt majd félezer métert emelkedünk, hátizsákjainkkal elöl-hátul felszerelvényezve bevetjük magunkat a sötétedő rododendronerdőbe, hogy tízpercnyi „sétát” követően megérkezzünk életünk egyik legmesebelibb szálláshelyére.
Mehmet bej erdei panziója apró teaültetvény kellős közepén, virágba borult, karvastagságú azáleák, szamócalegelők, szőlők karámjában, a gőzölgő, tomboló Viharos folyó fölött lebegve miniatűr édenkert. Innen indulunk földeríteni a selyemút szakaszait, a soktucatnyi középkori kis oszmán híd birodalmát és magát az elképesztő látképű Kackar-hegységet is, amely ottjártunkkor, néhány hete még néptelen – mert járhatatlan – volt.
Már Xenophón is megemlékezik e vidékről Anabasis című munkájában: a visszavonuló katonák, akik az itteni lépes mézből ettek, eszüket és eszméletüket vesztették – sokan meg is haltak közülük. Mint megtudjuk, még ma is évente kerülnek trabzoni kórházba olyanok, akik belakmároznak a sárga virágú Rhododendron luteum „őrjítő mézéből”. Akik viszont Mehmet úr tojásoslecsó-szerű reggeli ételéből esznek, azok nem csupán gasztronómiai élménnyel lesznek gazdagabbak, de belekóstolnak egy több ezer éves, ma már jószerével csak itt, a hegyvidék eldugott zugaiban fennmaradt kultúrába: az örmény gyökerű, dialektusában még mindig örmény szavak légióját őrző hemsin múltba. A Kackar-hegység földművelő hemsinjei – talán érthető okokból – leginkább a hegytetőkre, magasabb hegyoldalakra építkeznek, büszkék eredetükre, mostanában kezdik visszatanulni-feleleveníteni táncaikat, népdalaikat, étkeiket – ugyanakkor igen zárkózottak török környezetben. Mint mondják, a szomorú múlt erre inti őket.
(Folytatjuk)