Tíz-tizenkét évvel ezelőtt, amikor egyetemistaként tánctáborokba járogatni kezdtünk, elsősorban sátrakkal érkeztek a fiatalok. A hatalmas sátorerdő, amit felvertek, messziről jelezte, milyen sokan érdeklődnek a népi kultúra iránt. Sajátos hangulata volt ennek a fiatal táncházas életérzésnek, amely az egész befogadó falu életére kihatott: hajnalig szólt az élő muzsika a kocsmákban, ahol minden sarokban táncoltak, igaz, többnyire csak a vendégek, nem a helybeliek, akik inkább csak nézték és csodálták saját zenés-táncos örökségüket. Úgy öt évvel ezelőtt azonban a legtöbb táborban csökkent a létszám, egyre kevesebb sátor állt már az erre kijelölt udvaron, és a kocsmák éjszakai mulatságai is laposodtak. Mindezt tetézte a hagyományőrző nagy muzsikusok csillaghullása, ahogy egymás után, szép sorban álltak be az égi zenekarba, előbb Fodor „Neti” Sándor, majd Zerkula János, nem sokkal később felesége, Fikó Regina, s a sor fájdalmasan hosszú. Igaz, hogy fiatalok vették át a helyüket, mégis a nagy öregek több évtizedes tudása, személyisége alapjaiban határozta meg a tánctáborok hangulatát.
Többen már-már temették ezt a tánctábori életérzést, amikor egy-két éve jött a váratlan fordulat: ahogy csökkent a regisztrált felnőtt résztvevők száma, úgy nőtt meg ugrásszerűen a gyermek-, különösen az óvodáskorú táncra jelentkezők köre. Ezek a régi-új táborozók természetesen az új életformához igazodva már sátrak helyett falubeli családoknál szálltak meg, és értelemszerűen már csak mutatóba vettek részt a hajnalig tartó mulatságokban, annál inkább ott voltak viszont a gyermekoktatásokon, ahol sokszor a legkisebbeket babakocsiban tologatva figyelték a nagyobbacskák első tánclépéseit. Ezt az is bizonyítja, hogy Válaszúton már kifejezetten családi tábort is hirdettek.
Az idén a kalotaszegi tábor oda jutott, hogy a gyermekcsoportok létszáma magasan verte a felnőttekét, pedig a felső tagozatosok már a felnőttcsoportba kerültek, és első alkalommal ötéves kornál húzták meg az alsó korhatárt. A legkisebbek így is alig fértek el a számukra kijelölt szabadtéri nagyszínpadon, s amikor esett az eső, terem sem jutott már nekik. Az esti mulatság is másképp alakult: a gyermektáncházak fergeteges hangulata mindenkit lebilincselt, gyakorlatilag moccanni sem lehetett a kultúrházban, noha a szülők illedelmesen kihúzódtak a szélére. Hiába volt az udvaron ott a csúszda és a hinta, a gyerekek, minimum kétszázan, sokszor már a három-négyévesek is bent ropták a táncokat, körben vagy párban, ahogy látták a nagyobbaktól. Van persze egy alapvető különbség a tánctáborok gyermektáncházai és a magyarországi táncoktatási szokások között, amit szerencsére egyre többen fedeznek fel, mégpedig az, hogy a gyermekeket nem lehet lépésekre tanítani. Hagyni kell őket utánozni, adott esetben rosszul lépni, hogy a saját egyéniségüknek megfelelően élvezhessék a táncot. Talán ez is a titka annak, hogy minden idők legjobb gyermektáncházait láthattuk Kalotaszentkirályon, ahol valóban mulattak az óvodások is, hasonló korú kislányt táncoltatva, forgatva. Itt már a három-négyéves is nagy élvezettel legényesezik, és ha félre is csap, a lényegét pontosan érzi, sokkal jobban, mint ha elmagyarázták volna neki, hogyan is állnak össze a figurák.
Ennek persze lehetne örülni akkor is, ha ezek a gyerekek többnyire Budapestről érkeztek volna, csakhogy a helyzet egész más. Azzal, hogy egyre több család száll meg portáknál, ahol szintén lakik egy helyi család, hasonló korú gyerekekkel, a példa egyre ragadósabb. A tánctábor gyermekcsoportjainak jelentős részét már helyiek teszik ki, amit nagymértékben segít, hogy a részvétel a kalotaszegiek számára ingyenes. A néptánc iránti érdeklődés a faluban évközben is megmarad, a gyerekek eljárnak az iskolaidőben is folyó néptánctanfolyamokra, és csak csodálni lehet, hogy egy-egy év alatt mennyit ügyesednek. Mindenki azt várta, hogy a rendszerváltás hajnalán induló tánctáborok a fiatalokon keresztül érnek majd célba a befogadó faluban, és emelik meg a hagyományok rangját, megmentve ezzel ezt a hatalmas szellemi örökséget a jövőnek, de nem így történt. Meg kellett várni az újabb generációt, azt, amelyikről sokan úgy gondolták, ebben a kultúramentes világban már esélyük sem lesz megismerni és megszeretni saját hagyományaikat. Azok a fiatal szülők, akik tíz-tizenkét éve csak titokban csodálták a táncoló budapesti fiatalokat, most sem állnak be táncolni, akkor sem, ha egyébként tudnak, de mindent megtesznek azért, hogy a gyermekeik viszont minél többet táncoljanak. Tucatszámra kerülnek elő a viseletek, bámulatos, ahogy régi fényében pompáznak a kalotaszegi utcák a záróünnepség előtt: a nagyszülők, dédszülők árvalányhajas kalapjai, piros csizmái, kötényei és mellesei az unokákon, dédunokákon élnek tovább. És ahogy hallani ismerősöktől, barátoktól: más falvakban, más tánctáborokban sincs ez másként.
origo.hu
Orbán Viktor: Magyar-román csúcs
