Köznapló

Augusztus 20., csütörtök
Az ember hálátlan. Ritkán gondol arra, hány nagyszerű órát köszönhet egy jó fordításnak. Mennyi tudás, mennyi szorgalom és beleérzés kell ahhoz, hogy úgy olvassam Kapuscinskit, mintha a Lapidárium öt kötetét magyarul írta volna.
Reggel a Nagyvilág júniusi számát olvasgattam, benne egy interjút azzal, aki a lengyel irodalom remekeit fordítja a legszebb magyarsággal évek óta. Szenyán Erzsébet sokszor járt Lengyelországban. Kérdezték, mi ragadta meg leginkább. Válasza: „Ha létezik olyasmi, hogy nemzeti karakter, akkor a lengyelség jegyei megfogják az embert. Különösen a mi meglehetősen szürke, kicsinyes, kádári gulyáskommunizmusunkból szemlélve volt izgalmas Lengyelország. Ahhoz képest Magyarország szürke volt, és sajnos az is maradt. A lengyel társadalom fiatalabb, sok a gyerek, talán ezért is sokkal színesebb, élőbb, dinamikusabb. Van a lengyelekben valami megkapó törekvés az eleganciára. Aki sokat járt Lengyelországban, tudja, hogy a hetvenes, nyolcvanas években, amikor alig volt az üzletekben valami, ha az embert vendégségbe hívták, ott ezüsttel meg porcelánnal terítettek. Nagyon meg tudják adni a módját. […] Nagyon megragadott a lengyelek emberközeli vallásossága, ami a magyar katolicizmusra kevésbé jellemző. És nem utolsósorban irigylésre méltó a lengyelek hazafisága, amelyre most is jövőt lehet építeni.” Újraolvastam, majd összevetettem mindezt a neoliberális sajtó és a kereskedelmi tévék pojácáinak galádságaival, amelyeket akkor zúdítottak ránk, amikor a lengyel szavazók kiradírozták jelenükből Kwasniewski nevét és baloldali gyülekezetét.
Ó, hogy habzott a sok liberális száj! Európa közellenségének mondták a Kaczynski testvéreket, s ami rossz hír létezett Lengyelországból, mind megírták és beolvasták, nehogy maradjon némi hely a jónak.
Hogy mi a jó? A lengyelek vitalitása. Egészsége. Magabízó lengyelsége.
Ideje volna megint példát venni róluk, és elzavarni a kuruzslókat, akiknek a „gyógymódja” így lebetegítette Magyarországot. (Csak emlékeztetőül: a kommunista visszarendeződésnek Litvániában százezres tömeg állta útját: élő pajzsként vették körül az emberek Vilniusban a parlamentet…)

Augusztus 21., péntek
Félreértések vannak akörül, mit jelent az országépítés. Önfeláldozó harcokra, fennkölt szónoklatokra és heroikus küzdelmekre gondolnak sokan.
Pedig az országépítés java aprómunka.
Mondok rá példát.
Odaát voltunk Zebegényben, hogy megtöltsük a flakonokat forrásvízzel, és meghintáztassuk a kicsi lányt. A forrásvízzel nem volt hiba, a hinták egyikével bezzeg. Lánca a földön hevert, s ott szomorkodott mellette az ülőke is. Lányunk felült a másikra, és már javában élvezte a lendület szelét, amikor odaért hasonló korú lányával egy fiatal házaspár.
A férfi fölemelte a lógó láncot, megnézte a hinta állványát, aztán odaszólt a feleségének: mindjárt jövök. Szerszámokkal tért vissza. Villáskulccsal előbb kihajtott egy anyás csavart, majd behajtott a helyére egy másikat, a kalapáccsal is dolgozott keveset, majd bólintott, ami azt jelentette, hogy a hinta újra menetkész.
Nem morgott azokra, akik leszakították, nem emlegette az önkormányzat karbantartóit. Szó nélkül rendbe hozta a hintát, és nem csak annak a két lánynak szerzett örömet, akik ott voltak, és az arcuk ragyogott. A többinek is, akik másnap, meg harmadnap jönnek, és fogalmuk sincs, mi történt.
Nem ő az egyetlen példám.
Él Maroson egy csupa élet asszony. Ha nagy néha elborul a kedvünk, elég a nevét kimondani, rögtön eszünkbe jut, hogy mindig mosolyogni látjuk, s valószínűleg akkor is derűs, amikor a parti sétányon virágot ültet, vagy összeszedi mások elhullajtott szemetét. Mindezt felkérés és fizetség nélkül teszi, csupán azért, mert szereti a várost, és ez a szeretet nem redukálódik szavakra – szónokból, írnokból volt és van elég.
Jó, jó, mondta valaki, de az asszony szimpatizál egy mozgalommal, és arról csupa rosszat mond a tévé, a rádió. Ó, de buta ember, gondoltam. Színek szerint ítél meg másokat? (Akkor úgy tesz, mint az antifasiszta liga alapítója, Krausz Tamás, aki szerint „a nácizmus Magyarországon mindenütt jelen van”. K. elvtárs eszembe juttatja a megtörtént esetet. Ausztriában az autópályán haladókat figyelmeztették a rádión keresztül, hogy egy kocsi szembehalad a menetiránnyal. Hallgatta egy sofőr, és azonnal felkiáltott: „Még hogy egy… Mind!”) Szememben a csöndes, tevékeny, névtelen emberek országépítése ér valamit. Róluk alig ír az újság. Én is csak így, név nélkül. Talán mert féltem őket. Van miért.

Augusztus 22., szombat
A szlovákok tegnap nem engedték át a szoboravatásra érkező magyar államelnököt Révkomáromnál a hídon. Nagy a csodálkozás, a háborgás.
Ami engem illet, nem csodálkoztam, mert eszembe jutott Ioan Slavici. Kissé zavarban vagyok: hányan ismerhetik az erdélyieken kívül a román író nevét? Én sem tehetném fel a kérdést, ha nem lett volna tolongás az egyik könyvhéten a Kriterion kiadó sátránál a hetvenes években. Sütő András dedikált, és a tömegtől szuszogni is alig lehetett. Kerülöm az olyan helyeket, ahol a tömeg rátelepszik a lényegre. Arrébb húzódtam, oda, ahol maradt még levegő. A pulton számomra ismeretlen román írók munkái árválkodtak. Az egyik borítóján ez állt: Ioan Slavici: Az erdei lány. (Csak megjegyzem: a mi pompás vörös lexikonunk nem tudta rendesen leírni a nevét.) Lapozgattam, beleolvastam, majd kifizettem a 12 forintot érte. Nem úgy, mint aki röstell a vásárból üres kézzel hazatérni – tetszett az írása.
Évek múlva tudtam meg, hogy Slavici 1881-ben a váci börtön lakója volt. Lázítással vádolták. Ott akadt össze az ifjú Herczeg Ferenccel, akinek párbajozás miatt kellett bevonulnia a hazajárós fogházba. Mindkettőnek volt hát ideje, s a verseci író úgy gondolta, „megtéríti” a román kollégát. Elő is adta, mint békítené ki Slavici fenekedő honfitársait. A román író Pesten járt a jogi karra, jól beszélt magyarul. Végighallgatta Herczeget, és mosolyogva válaszolt:
– Ne higgye, hogy minket okossággal vagy jósággal meg lehet nyerni. Mi nem akarjuk, hogy a magyar kormány jól bánjon a román néppel. Jobban szeretnők, ha minél kegyetlenebbül elnyomná. Mi nem a megegyezést keressük. Nekünk a jövőnk érdekében viszályra van szükségünk.
Ez a kulcsszó. A viszály. Azóta sem tudjuk kezelni. A mellettünk élő népek – nemzetiségként, majd utódállamként – megállás nélkül szítják. Megéri nekik, mert mindegyikből ők jönnek ki jobban. Sőt képesek már-már azt a látszatot kelteni, mintha Párizs mellett nem ők kaptak volna ajándékba országnyi részeket, hanem mi. Ergo jobb hát, ha meghúzzuk magunkat.
Aki külföldi tévéket néz, és külföldi lapokat olvas, olyan benyomása lesz a magyarokról, hogy békétlen, rebellis fajta. Bezzeg a jámbor szlovákok, a békés románok. (És van még egy „bezzeg”: a cseheké. Ők ki merték mondani, hogy a szlovák történelemkönyv nélkülük és a magyarok nélkül vékonyka füzet volna csak. Mikor fogadjuk meg a legnagyobb magyar újságíró, Ady Endre definícióját? Jó kilencven éve üvöltette a fülekbe: a kis népeknek még a lélegzetvételük is radikális kell legyen! Nos, a miénk hatvannégy éve nem ez.)
Feltartóztatták a magyar államfőt. Gondolják csak el, mi történik, ha mi tartóztattuk volna föl Gasparovicot, és a tojások Szvatopluk szobrára záporoztak volna. Körbetrombitálták volna a fél világot a tót atyafiak. De mi nem küldjük haza a szlovák nagykövetet. Mi nem. Mi urak vagyunk.
Valóban. Málé urak. Akiken folyton röhögnek.

Augusztus 23., vasárnap
Selejteztem. Apám miatt alakult ki bennem ez a szokás. Félévente kiszórom az összegyűlt kacatokat. Sokfélék.
Különböző pártállású lapok; „kerti munkára még jó lesz” felségjelű nadrág; levelek, melyekre válaszoltam, és amelyekre nem fogok, mert nem írtak rájuk feladót. Marokkói, japán, norvég utazási brosúrák pompás felvételekkel, de kár nézegetni őket: se Japánba, se Marokkóba, se Norvégiába nem utazunk. Félreraktunk egy kartondobozt, amelybe „majd küldünk valakinek valamit” – szóval, van mit kihajítani.
Apám semmit nem dobott ki. Az újságok addig maradtak, míg el nem olvasta az összes cikket. Volt, hogy a karácsonyi írásokat húsvétkor. Ha elgörbült egy szög, azt mondta: majd kiegyenesítjük. Fagerendákat vett bontásból, leraktuk az udvarra, ahol aztán az eső, a telek meg a fabogarak szétrágták mindet.
És ahogy dohányos apák fiaiból lesznek a legádázabb gyűlölői a füstnek, a hentes gyerekeiből az elszánt vegetáriánusok, úgy lettem én ellensége a raktározásnak. Ezért selejtezek.
Persze mindig megnézem, mit hajítok ki.
Így akadt ma kezembe egy dosszié, benne levelek. Hivatalos, fenyegető, visszautasító levelek. Félretettem, hogy íróikat megkérdezzem egyszer, ha eljön az ideje. Megkérdezzem, miért írták négy egymást követő évben az útlevélkérelmemre ugyanazt a választ: utazásom nyugatra közérdeket sért. Megtudjam, miféle indulat vezérelte a Kádár-éra építési miniszterét, amikor követelte, vonjanak felelősségre egy írásom miatt. Utánajárjak, miért mondtak fel, majd miért vonták egy hét múlva vissza, s egyáltalán: miért packáztak, amikor velem nem lehetett, hisz ahol úgy éreztem, hogy több kettőnél, onnan azonnal távoztam.
Nézem a papírokat, és hirtelen arra gondolok: ezeket hívjam tetemre? Ó, minek? Az ilyen figuráktól, akik félszobányi hatalmukkal próbáltak ártani, tartsa távol magát az ember. Műveletlenek voltak, rosszul öltözöttek, és gyakran izzadtak, ezért kentek magukra annyi olcsó arcszeszt és hamis parfümöt – ma már csupán ezektől a rossz szagoktól félek.
Úgy döntöttem, még nem dobom ki a dossziét.