Legálisan működött hazánkban a magát a párt pajzsának és kardjának (Schild und Schwert der Partei) nevező titkosrendőrség a két állam közötti szerződések alapján. Budapesten eleinte egy, aztán az 1980-as években már négy-öt NDK-beli állambiztonsági tiszt tartózkodott, a nyári szezonban pedig Siófokon is működött egy általában szintén körülbelül négyfős operatív csoport.
A hatvanas évektől kezdve ugyanis folyamatosan növekedett a magyar jelentésekben, illetve az idegenforgalmi statisztikákban a nem barátinak titulált országokból érkező turisták száma, köztük a Nyugat-Németországból hazánkba látogató vendégeké. Mint az köztudott, a berlini fal, hivatalos nevén az antifasiszta védőgát megépítése után egyre rendszeresebben itt, a Balatonnál találkoztak az egymástól elszakítva élő németek. Ez pedig fontos feladat elé állította a Stasi embereit.
Pesten egy Batthyány utcai lakásban rendezkedett be a rezidentúra, amelynek felszerelését a biztonság kedvéért az utolsó szögig Berlinből hozatták. A titkos tisztek gyakran öt-hat évet is eltöltöttek itt. A siófoki szálláson dolgozók nyaralóknak álcázták magukat, tehát a szükséges irodai szerek mellé megfelelő kempingfelszerelést, még strandlabdát is rendeltek – természetesen az NDK-ból, tudhatjuk meg a részleteket Slachta Krisztinától. A magyar kutató egy éve tanulmányozza Berlinben a keletnémet állambiztonsági minisztérium, a Stasi Magyarországgal kapcsolatos iratait.
A nyaraló kelet- és nyugatnémetekről a magyar belbiztonság III/2-es csoportfőnökségének 8-as osztálya is készített jelentéseket, ügynökei gyakran idegenforgalmi fedő munkakörben munkálkodtak. (Jó példa erre a Siótours akkori, hazánkban élő, de német anyanyelvű idegenvezetője.) A kiértékelés után az adatokat átadták az NDK állambiztonságának. Egy másik csoport – ők a keletnémet nyaralók, illetve a Magyarországon élő németek soraiból verbuválódtak – közvetlenül a Stasinak adta át az információkat.
Voltak olyanok a keletnémet turisták között, akik odahaza is dolgoztak az állambiztonságnak, s mikor kiderült, hogy a Balatonra mennek nyaralni, külön feladatot kaptak olyan Magyarországon pihenő honfitársaik szemmel tartására, akik Kelet-Németországban amúgy is jó ideje az állambiztonság látókörében voltak. Slachta Krisztina szerint a kutatás szempontjából fontosabbaknak tűnnek a főállású, fizetést is kapó, „nem hivatalos” munkatársak. Közülük néhány kipróbált harcos nálunk dolgozott a keletnémet államvédelem hírnevének öregbítésén. Megemlít például egy férfit, aki harminc éven át szolgálta a Stasit, átdobták az NSZK-ba, de ott lebukott és bebörtönözték, majd visszakerülve a keleti területre „idegenforgalmi” feladattal bízták meg, azaz a Reisebüro der DDR-nél volt utaskísérő, így járt néhányszor a Balatonnál is.
Eleinte felhőtlennek ígérkezett a német és a magyar szervek közötti együttműködés. A hatvanas évek második felétől azonban a gazdasági érdekek, az idegenforgalomból származó valutabevétel növelésének lehetősége miatt a magyar állambiztonság már kevésbé ellenőrizte a beutazó turistákat, igaz, az egyre növekvő tömegeket már képtelenség lett volna szemmel tartani. A nyolcvanas években az állambiztonság érdeklődését – és kapacitásának nagyobb részét – már nem az NDK-ból, illetve az NSZK-ból érkező turisták kötötték le, hanem a magyar ellenzék egyre erősödő és egyre szélesebb rétegeket érintő tevékenysége. Talán ennek is köszönhető, hogy míg a Balatonnál megbeszélt családi és baráti találkozók a hatvanas években szinte titokban zajlottak, addig a nyolcvanas években már természetesnek hatottak a közös nyaralások, a családok akár egy szálláson is lakhattak.
Az elhidegülő viszony a jelentések minőségében és gyakoriságában is megmutatkozik. A fonyód-alsóbélatelepi Napsugár kemping portásnője tíz éven át jelentett a magyar belügynek, eleinte még teljes részletességgel például olyan „ügyekről”, hogy melyik bungalóban milyen személyazonosságú kelet- és nyugatnémet állampolgárok nyaraltak közösen. Később ez a fajta pedantéria alábbhagyott, ekkor ugyanis a III/2-es csoportfőnökség számára már fontosabbak voltak az egykori kitelepítettek, az ötvenhatban vagy később eltávozottak, akik rokonlátogatásra tértek haza. Bennük potenciális NSZK-s hírszerzőket láttak. A portársnő is elsősorban a faluban megszálló, magyarul beszélő nyugatnémet állampolgárokról s szállásadóikról jelentett a hetvenes évek második felében.
A két ország állambiztonsági szerveinek együttműködésére az egyik legjobb példa a hazai Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) őrzött „Berlini” személyi dosszié, amelyben egy, a berlini fal felépítésével kettészakított, eredetileg keletnémet család siófoki találkozásait követik nyomon több éven keresztül. A siófoki Hotel Lido portása és a már említett német származású s a feleséggel baráti viszonyt ápoló, Siófokon élő idegenvezető adott róluk jelentéseket. A portás a szállodaszobai lehallgatás megszervezésében is segített, ezt egyébként a magyar és az NDK-szervek együttes munkával hozták tető alá. A család a fal megépítésekor (1961 augusztusában) szakadt ketté: az orvos szülők az NSZK-ban voltak egy konferencián, amikor értesültek az „antifasiszta védősánc” építéséről. Az asszony visszasietett az NDK-ba a gyerekért, de már nem tudott átjutni vele Nyugat-Berlinbe. Sokáig reménykedtek a családegyesítésben, mint utólag kiderült, hiába. A családtagok legközelebb 1965-ben találkoztak a Balatonnál, s aztán egy évvel később is nálunk nyaraltak. A magyar belügy által adott első információk szerint a nőt folyamatosan megfigyelték az NDK-ban. Az információszerzés azért sem volt túlságosan nehéz, mert a doktornő rendszeresen levelezett a már említett siófoki idegenvezetővel. A lakóházukban ketten, a munkahelyén öten figyelték állandóan, köztük a munkaadó egyetemi klinika igazgatója, postáját – a férjével való levelezése miatt – rendszeresen felbontották. A távolságnak köszönhetően a családi kötelékek meglazultak, az iratokból az is kiderül, hogy a férj egy idő után már nem nagyon forszírozta, hogy a család kiutazzon utána. Az asszony tudományos pályafutása zátonyra futott az állandó várakozás miatt, hogy elhagyhatja az NDK-t. Orvostanhallgatóvá cseperedett fiuk pedig lelkileg ment tönkre, a hatvannyolcas csehszlovákiai bevonulás után pszichiátriára került, édesanyja pedig rövidesen elhunyt.
A legrázósabb ügyeknek a határsértések számítottak. A meghosszabbított fal elképzelésén alapuló kétoldalú államszerződések értelmében a hazai állambiztonság 1989 nyaráig kiadta az NDK-nak a szocialista világrendből menekülni kívánó polgárait. Jellemző, szinte sztereotip történet: 1982-ben a Balatonnál találkozik egy keletnémet lány és egy nyugatnémet fiú, egymásba szeretnek, később leveleznek, randevúznak Kelet-Berlinben, majd egy évvel később újra találkoznak Magyarországon. Ekkor a fiú rábeszéli a lányt a szökésre Jugoszlávia felé, de még a határ előtt nem sokkal lebuknak egy úgynevezett belső mélységi ellenőrzésen. A fiú hazautazik Nyugat-Németországba, a lány pedig a magyar belügy fogdájába, majd keletnémet vizsgálati fogságba kerül. A határsértők általában két-három évnyi börtönbüntetést kaptak, a lány sem úszta meg sem a börtönt, sem a büntetett előélet bélyegét.
Az 1989-es év vízválasztó a Stasival való együttműködésben is: május 2-án Magyarországon bejelentik a műszaki határzár felszámolását, a hír különböző csatornákon keresztül hamarosan eljut az NDK-ba. Rekordszámú nyaraló érkezik tehát, a Bulgáriából és Romániából visszatérő keletnémetek egy része is elidőzik nálunk. Magyarország ráadásul az erdélyi menekültek miatt csatlakozik a genfi menekültügyi konvencióhoz, s a szerződés természetesen a keletnémetekre is vonatkozik. A Stasit ugyan megnyugtatják, hogy az együttműködés folytatódik a két ország között, ám a magyar fél ezt már nem gondolja komolyan.
– Nagyon sok a tisztázatlan kérdés az 1989-es események körül – mondja Slachta Krisztina. Máig nem tudni például, mennyire volt szervezett a páneurópai pikniken bekövetkezett tömeges disszidálás. Tény, hogy terjedtek kézzel rajzolt térképek az NDK-polgárok között arról, hol lesz pontosan a határnyitás. A piknikről a Stasi is hamar értesült, hiszen emberei jelen voltak a zugligeti és a zánkai menekülttáborban, ugyanakkor a tömeges szökési tervekről nem volt tudomásuk. Talán azért nem, mert a keletnémet állambiztonság rendkívül precízen, szigorú hierarchikus szabályok szerint működött, s ez jelentősen lassította az ügymenetet, azaz mire Berlinből utasítás érkezhetett volna, már véget is ért a találkozó. A bürokratikus lassúság a szinte mindenhol jelen lévő szervet ekkorra gyakorlatilag megbénította, hiszen a felgyorsult események azonnali intézkedéseket követeltek volna.
Érthető módon az 1989 szeptember 10-i határnyitásra már képtelen volt reagálni az NDK állambiztonsági apparátusa. (Magyarország ekkor engedi át Ausztriába tömegével az akkor már hónapok óta itt tartózkodó keletnémet állampolgárokat: a határ megnyitása tulajdonképpen az első lépés volt a berlini fal ledöntéséhez.)
A Stasi végül 1989 októberében hagyta el Magyarországot, felszámolva a budapesti rezidentúrát.
Precíz németek és kávéházi csekisták
Alapvető volt a különbség a magyar és a keletnémet állambiztonsági szolgálat között: míg a Stasi állományát, intézményi struktúráját és technikai felkészültségét tekintve a lakosság számához viszonyítva a legjobb és a legnagyobb államvédelmi intézmény volt a szocialista országok viszonylatában is, addig a magyar „csak” a Belügyminisztériumba ágyazottan, az NDK-belihez képest jóval kisebb létszámmal működött, és sokkal kevesebb embert tartott megfigyelése alatt (természetesen így is épp eleget). Nem véletlen, hogy a keletnémet szervek lenézték a magyar kollégákat, kávéházi csekistáknak tartva őket, akik már délelőtt nekiülnek pálinkázni, amint az Dalos Györgynek a témával foglalkozó Balaton-brigád című regényében is olvasható.
A német állambiztonságnál például szinte állandóan készültek arra az esetre, ha zavargások vagy sztrájkok törnének ki Kelet-Németországban. A bizalmas iratokban csak „X-Tag”-ként emlegetett időpontban, a felkelés elharapódzása előtt 86 ezer veszélyes embert kívántak rajtaütésszerűen letartóztatni, majd koncentrációs táborokban összegyűjtve távol tartani az eseményektől. A felállítandó lágerek életét előre szabályozták a karszalagok színétől egészen addig, milyen táplálékot kaphatnak a foglyok. (12 óránként 30 deka kenyér és két liter tea illette volna meg őket.) A 86 ezer keletnémet állampolgárról 86 ezer boríték pihent a megyei védelmi tanácsok páncélszekrényében a legfontosabb adatokkal s a bánásmóddal kapcsolatos instrukciókkal. Az internáltaknak megengedték volna, hogy „hasznos munkát” végezzenek a keletnémet népgazdaság javára, illetve részt vehettek volna az úgynevezett „pozitív átnevelési programban” is.
Mint tudjuk, a Stasi az egész keletnémet társadalmat behálózta: a hivatalos munkatársak száma 190 ezer körül mozgott, a nem hivatalosoké mintegy 172 ezer volt, a megfigyeltek száma pedig meghaladta a tízmilliót. Munkatársainak alaposságára jellemző, hogy 1988 nyarán még Michael Jacksonról is nyitottak dossziét, mert a popsztár a berlini fal közelében koncertezett.
Érdekes az állambiztonsági tisztek és alkalmazottak további sorsa. A Financial Times Deutschland az idén nyáron tette közzé saját kutatásai alapján a következő, botrányt kirobbantó adatokat: a szervezet legkevesebb 17 ezer korábbi munkatársa ma is állami szolgálatban áll, sőt ez a szám több tízezerre rúg, ha hozzászámítjuk a Stasi egykori nem hivatalos munkatársait is. Az egyesülést követően, 1991-ben ugyan törvény írta elő a közalkalmazottak legszigorúbb átvilágítását, ennek végrehajtását azonban a tartományokra bízta, s így ez meglehetősen felemásra sikeredett. Nem botrányosnak, inkább viccesnek tűnt, amikor kiderült: Angela Merkel nyaralóját is két volt Stasi-ember vigyázta a közelmúltban.
origo.hu
Jogerős Karácsony Gergely pride-parádéjának betiltása
