Újabb kékvérű kormányfő

Óriási áttörésként értékelik a japán elemzők a választások végeredményét, ám nem várnak túl nagy változást külpolitikai téren Hatojama Jukio kormányától. A Japán Demokrata Párt (DPJ) ugyan szinte lemosta az örökös kormányzó Liberális Demokrata Pártot (LDP), ám ez főként a protestszavazatoknak köszönhető.

Hatojama Jukióval most ismerkedik meg a nagyvilág. A nagy kérdés, hogy képes lesz-e kezébe venni Japán irányítását, mint Koizumi Dzsunicsiro tette, vagy egyike lesz azon színtelen-szagtalan miniszterelnököknek, akikből olyan rengeteg volt az ország történelmében. Hatojama lesz az ország 93., a japán háborús vereség utáni 47. miniszterelnöke. Minthogy a japán politikai elit nem úgy épül fel, mint az európai, érdemes megjegyezni, hogy a Hatojama név nem ismeretlen arrafelé. Az eskütétel előtt álló Jukio nagyapja ugyanis három – nem teljes – cikluson át, 1954 decembere és 1956 decembere között állt a kormány élén. Hatojama Icsiro akkor attól a legendás Josida Sigerutól vette át a kormányrudat, aki maga is ötször volt miniszterelnök, és a most távozó Aszo Taro nagyapja. A japán politikai elit belterjességét mutatja az is, hogy Hatojama Jukio apja, Hatojama Iicsiro korábban külügyminiszter volt, édesanyja pedig a Bridgestone gumigyártó óriásvállalat alapítójának leánya. Testvéröcscse, Kunio szintén politikus.
Jukio azonban maradt, így végre tudta hajtani azt a bravúrt, hogy az ő nevével fémjelzett párt győzte le az LDP-t. A feladott lecke cseppet sem tűnik könnyűnek. Az Aszahi Simbun napilap felmérése szerint mindössze a válaszadók 25 százaléka gondolja úgy, hogy a politikai változás javítani fog az országon, és 54 százalék szerint semmilyen hatása nem lesz az életükre. Hatojama feladata főleg a belpolitikai és gazdasági bajok elleni küzdelem lesz.
A külügyekre várhatóan kevesebb ideje lesz a politikailag kékvérű, ám pártja múltját tekintve tapasztalatlan politikusnak, így a látványos szakítás az eddigi Amerika-politikával nem valószínű. Bár a választási kampányban – ellenzékiként – Hatojama élesen bírálta Tokió Washingtont mindenben hűen követő külpolitikáját, kormányfőként már más lehet a helyzet. A New York Timesban azt írta: bár véget ért az amerikai hegemónia, Washington továbbra is a világ vezető nagyhatalma lesz húsz-harminc éven át. Utólag elismerte, valójában radikális változást nem akar, hiszen az amerikai szövetség a japán külpolitika sarokköve.