hisztéria „keretein” túl nehéz ésszerű indokot felhozni az amerikai elnöknek a térségünkön valóban jóval túlmutató, stratégiai döntése ellen, amelynek értelmében Bush elnök hőn szeretett rakétavédelmi pajzsát nem telepítik Lengyelországba és Csehországba.
Először is Iránnak sem nukleáris töltetei, sem hosszú távú rakétái nincsenek. Másodszor: a volt elnök által tervezett védelmi pajzs nem létező, és ezért természetesen kipróbálatlan technológiára alapult. Harmadrészt, arra volt hivatott, hogy Nyugat-Európát védje meg az iráni rakétáktól, holott Nyugat-Európa e védelemből nem kér. Annyira, hogy Merkel német kancellár Barack Obama szeptember 16-i döntését üdvözölte.
A most elvetett védelmi pajzs ellen viszont alaposak voltak az érvek. A legfontosabb: a terv minden hozadék nélkül erősen feszültté tette az amerikai–orosz, valamint a kelet-közép-európai– orosz viszonyt, mert Moszkva – nem teljesen alaptalanul – arra gyanakodott, hogy a rendszer valójában ellene irányul. E gyanú csak erősödött akkor, amikor a Fehér Ház visszautasította a Kreml ajánlatát, hogy az Egyesült Államok Csehország és Lengyelország helyett az iráni határhoz jóval közelebb fekvő, oroszországi rakétabázist használjon.
A rakétapajzs ötlete ugyanakkor népszerűtlen volt a csehek többségének szemében, és Lengyelországban sem kevesen aggódtak azért, hogy ezzel az ország netán orosz célponttá válhat.
A moszkvai gyanút fokozta továbbá, hogy a lengyel és a korábbi cseh kormány azzal érvelt, az „iráni fenyegetés elleni” rakétapajzs telepítése növelné védettségérzetüket – Oroszországgal szemben.
A józan ész fényében persze érthetetlen, hogy miért érzi egy NATO-tag ország kormánya szükségét külön „védelemnek” akkor, amikor éveken át azt hajtogatta, hogy az észak-atlanti szervezet alapszerződése ötödik cikkelye értelmében teljes biztonságot élvez, mivel egy NATO-tag elleni támadást az egész szervezet elleni támadásnak tekintenek.
Ezt Obama sem értette, és nyilván ez lehetett az egyik oka annak, hogy válaszra se méltatta azt a rakétákért szánalmasan könyörgő levelet, amelyet a nyugati sajtóban „kelet-európainak” nevezett személyek írtak hozzá, beleértve Eörsi Mátyást, az Országgyűlés európai ügyek bizottságának elnökét és Martonyi János volt külügyminisztert.
Jellemző volt arra a dühre, amely a „magára hagyott”, vagyis védelmi rakéták nélkül maradt térségben tört ki egyes politikusokból, mint a cseh Polgári Demokratikus Párt szenátorából, Jan Vidimből, aki azt nyilatkozta a Lidové Noviny nevű cseh lapnak, hogy „Obama gyávasága miatt csalódott, és undort érez”.
Az Egyesült Államok elnökének „változást” hirdető és az egyoldalú diktátumok helyett többoldalú konszenzuson alapuló új politikája szükségessé tette a csupán orosz ellenséges érzületet a konyhára hozó rakétapajzs terve megvalósításának elvetését, amit elősegített az, hogy az iraki és afganisztáni hadjárat miatt is nyakig eladósodott, válság rázta Egyesült Államoknak semmiképpen nem érdeke a világban meglévő feszültséggócok gerjesztése és növelése.
Sőt, Amerikának Oroszország segítségére van szüksége az iráni nukleáris programtól kezdve a globális nukleáris leszerelésen és a terrorizmus elleni koordinált küzdelmen át Afganisztánig, ahol az Egyesült Államok és szövetségesei már-már egy vietnami típusú vereség felé masíroznak.
A lengyel- és csehországi rakétapajzs felépítésének megvétózását Moszkvában éppen olyan pozitívan fogadták, mint Rasmussen NATO-főtitkárnak az amerikai döntés másnapján Brüsszelben tartott nagy horderejű beszédét, amellyel új alapokra kívánta helyezni a NATO és Oroszország közötti viszonyt. A konfrontációról az együttműködésre. Olyan együttműködésre, amelyben – más téren – a jobboldali vezetésű Németország, Franciaország és Olaszország elöl jár. „Európának meg kell szorítania Oroszország felé nyújtott kezét”, és meg kell vitatnia Európa közös biztonságát, mondta Rasmussen beszédje másnapján Varsóban Pierre Lellouche francia külügyi államtitkár.
Igen, Obamának, a NATO-nak – valamint a békére vágyó világnak – jóval nagyobb szüksége van Oroszország együttműködésére, mint néhány kelet-közép-európai politikus paranoid félelmének csillapítására. Itt emlékeztessünk arra a nemigen hangoztatott tényre, hogy az orosz védelmi költségvetés az amerikai négy százaléka. És arra, hogy mind Jelcin, mind utódja, Putyin elnök azt szerette volna, ha Oroszország csatlakozhat a NATO-hoz. Igyekezetük csak elutasításra talált.
Ami pedig Afganisztánt illeti, Amerikának ott – nem utolsósorban logisztikai megfontolásokból – nemcsak orosz, de a szintén tálibellenes iráni jóakaratra is szüksége van. Ugyanis Teheránnak erős a befolyása Heratban, Mazarban, a Hazarah térségben és a fővárosban, Kabulban. Ha Iránt – amely még a mostani síita bagdadi rendszert is intenzíven támogatja – sarokba szorítják, együttműködő magatartását e két országban egy csapásra az ellenkezőjére fordíthatja, aminek igen fájdalmas következményei lehetnek a szövetségesekre nézve.
Ez is mutatja, hogy Amerikának és a nemzetközi közösségnek alaposan, valódi érdekeiket szem előtt tartva kellene megfontolnia Irán elleni lépéseket. Ne feledjük: ha a világ a nukleáris fegyverekkel és nagy hatótávolságú hordozókkal felszerelt, egy nem teljesen beszámítható vezető járma alatt nyögő Észak-Koreával együtt tud élni, akkor tudna azzal az Iránnal is, amelynek még nukleáris fegyverkészítési potenciáljáról is vita folyik. Mindez vonatkozik arra a Qum város mellett épülő nukleáris létesítményre, amelyet Teherán jelentett be az atomsorompó-egyezmény követelésének megfelelően, míg az amerikai elnök pénteken azt Irán titkos atomfegyver programjának bizonyítékaként tálalta. Amerika már korábban is szolgált „bizonyítékkal” tömegpusztító fegyverek meglétére Irakban, de míg azokat nem találták, több mint egymillió ember pusztult el a „megelőző” hadjáratban.
És ezzel elérkeztünk a kettős mércéhez, amely a világ és egyre inkább beleértve a nyugati országok közvéleményét láthatóan mind jobban fárasztja.
Arról a kettős mércéről van szó, amelyet a nyugati államok erőszakolnak a nemzetközi politikára.
Szerte a világban sokan teszik fel a kérdést: ha Ahmadinezsád iráni elnök tényként kezelt választási csalása oly súlyos bűn, akkor Hamid Karzai afganisztáni elnök jóval nagyobb méretű választási csalása miért nem legalább olyan mértékben az?
Ha Hugo Chávez venezuelai vagy Evo Morales bolíviai elnök által saját újrázására kiírt népszavazás azt bizonyítja, hogy „diktátorokról” van szó, akkor Alvaro Uribe miért nem diktátor? Csak nem azért, mert a „demokrata” kolumbiai elnök Amerika-barát?
És vajon a nyugati sajtó miért felejtette el hasonló alapon bírálni Michael Rubens Bloomberg New York-i polgármesternek azt az elfogadott követelését, hogy törvénymódosítással harmadszor is indulhasson a polgármesteri székért folyó kampányban?
Aki élőben nézte szerdán az ENSZ New York-i közgyűlésén Barack Obama hatalmas rokonszenvvel fogadott beszédét, vaknak és süketnek kellett lennie, hogy ne lássa és ne hallja, az amerikai elnök a legnagyobb tapsot e mondattal aratta: „Amerika nem fogadja el az izraeli telepek törvényességét.”
A diplomaták tapsa a világközvéleményt tükrözte a világszervezetben. Abban, amelynek emberjogi tanácsa szeptember 16-án 575 oldalon dokumentálta azt, hogy Izrael szándékosan és módszeresen civileket támad, és a háború céljaként okozza szenvedésüket, beleértve iskolák, kórházak, mentőautók elpusztítását, míg ugyanez a jelentés nem talált bizonyítékot arra, hogy a Gázai övezetet irányító Hamász szándékosan lőtt ki rakétákat, tárolt fegyvereket mecsetekben, és Gáza egyik központi kórházát katonai parancsnoki központnak használta.
Két nappal később ugyanez a világszervezet nukleáris konferencián 18 év óta először a jelen lévő 150 nemzet többsége úgy szavazott, hogy közvetlenül bírálja Izraelt és annak nukleáris programját.
De nemcsak a világbékét egy Irán elleni meggondolatlan izraeli támadástól is féltő nemzetközi közösség kezdi elveszteni a türelmét.
Carter elnök – a Palesztina: békét, ne apartheidet című, világszerte bestseller könyv szerzőjének – egykori nemzetbiztonsági tanácsadója, Zbigniew Brzezinski, a napokban adott interjújában azt mondta, a nyugati országoknak katasztrófa lenne, ha Izrael légi úton megtámadná Iránt, és hozzátette: mivel a támadó gépeknek iraki légtéren kellene átrepülniük, az amerikai vadászgépeknek kell szembeszállni velük. Tegyük hozzá, pályafutása alatt ilyen keményen Brzezinski – aki sokakhoz hasonlóan az izraeli megszállást tartja a világ konfliktusforrásai közül a legveszélyesebbnek – még nem beszélt.
De a francia könyvpiacon is komoly siker egy először 2005-ben, majd most, újabb, átdolgozott kiadásban megjelent könyv, amelynek szerzője, Pascal Boniface, a párizsi Nemzetközi és Stratégiai Kapcsolatok Intézetének igazgatója, aki szerint egy újabb világháború robbanhat ki akár az izraeli megszállás, akár Izraelnek egy Irán elleni támadása miatt.
Érthető tehát, hogy Obama elnöknek elődjével szemben elsődleges célja a globális forráspontok lehűtése.
Ebben sok területen sikerült előrehaladnia, nem utolsósorban Moszkvával folytatott ígéretes tárgyalásokat a nukleáris fegyverek leszerelése érdekében.
A Fehér Ház első számú lakójának új, világra nyitott politikája az általános jóslatokkal ellentétben igen gyorsan megfordította a Bush alatt felgyülemlett, óriási és a világbékére nézve nagyon veszélyes Amerika-ellenességet.
De Obama végső tesztje a Közel-Kelet, egy lehetséges „civilizációs összecsapás” legforróbb pontja lesz, pontosabban az, hogy Izrael a világ közösségével és így az ENSZ Biztonsági Tanácsa határozatával is dacolva nem hajlandó elhagyni az általa 1967 óta megszállt területeket, valamint befagyasztani az illegális telepek bővítését.
Egyre általánosabb vélemény szerint a zsidó állam valójában nem is akar békét és a palesztin állam létrehozását, és ez az oka, amiért a nem létező iráni nukleáris fenyegetést „léte elleni” fenyegetésnek állítja be, témaelterelésként.
Csakhogy az eddig kezes bárányként viselkedő nyugati kormányokkal szemben a közvélemény ebben kétkedik.
Joggal.
Ehud Barak izraeli védelmi miniszter egy izraeli lapnak adott interjújában kijelentette – mint az olvasható az International Herald Tribune szeptember 21-i számában –: „Irán nem jelent fenyegetést Izrael létére, mivel annak még nincs nukleáris fegyvere, és még akkor is, ha ilyet kifejlesztene, Izrael meg tudja védeni önmagát.”
Nem is szólva arról, hogy Mohamed el-Baradei, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség távozó vezetője szeptember elején kijelentette: semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az iszlám köztársaságnak hamarosan nukleáris fegyverei vannak, és az amerikai hírszerzés 2007-es jelentése szerint Irán 2003-ban felhagyott atomfegyverprogramjával.
Az amerikai elnök hivatalba lépésekor azt hitte, erőteljes nógatására és a két fél közötti közvetítéssel ismét megindulhatnak a béketárgyalások Izrael és a palesztinok, illetve az arab államok között. Arra a jelek szerint nem számított, hogy a szélsőséges izraeli kormányt a még nála is szélsőségesebb telepesek követelései irányítják. Láthatóan meg is torpant. Pedig az arabok példa nélküli jóakarattal fogadták Obamának mind a kairói beszédét, mind – még most is, miután Tel-Aviv bejelentette, nem fagyasztja be az illegális építkezéseket – az ENSZ-ben szerdán tett ígéretét arra, hogy ennek ellenére folytatódnak a béketárgyalások az önálló és „életképes” palesztin állam létrehozására. Hogy ez a jóindulat mekkora, arra jellemző Turki al-Fejszál hercegnek, a szaúdi hírszerzés volt főnökének és korábbi washingtoni nagykövetnek korszakos cikke, amely Először terület, azután béke címmel a New York Times szeptember 12-i számában jelent meg. Ebben a herceg világossá teszi, hogy az arab világ kész a kéznyújtásra, hozzátéve, „A térség egyetlen országa sem akar vérontást. De míg Izrael szomszédjai békét akarnak, nem várható el tőlük, hogy eltűrjék azt, ami tolvajlással egyenértékű, és nem szabadna őket nyomás alá helyezni, hogy Izraelt megjutalmazzák azon föld visszaadásáért, ami nem az övék.”
Obama roppant nagy szorítóba került. Amerikában szinte hetente sürgetik nemcsak arra, hogy engedjen az izraeli követelésnek és hunyjon szemet az illegális telepek bővítése fölött, ami szinte biztosan háborúhoz vezet, de arra is, hogy Izrael helyett végezze el a piszkos munkát, és bombázza Iránt.
Másrészt viszont, ha Obama nagyjából az év végéig nem tud elérni látható izraeli engedményt, és nem lesz kézzelfogható eredmény a palesztinok jogainak helyreállítása terén, az arab világban megkezdődhet Obama leírása és a világ szemében az amerikai elnök egyre inkább gyenge bábbá válik.
Ami ennél rosszabb, ha ehhez még Irán bombázására is sor kerül, Pascal Boniface jóslata valósággá válhat.
Ezt Obamának meg kell előznie.
Pierre Razoux, a római NATO Védelmi Kollégiuma közel-keleti ügyekre szakosodott kutatója az International Herald Tribune szeptember 16-i számában azt írta, Netanjahu izraeli miniszterelnökre Obama számos módon tudna nyomást gyakorolni. Bejelentheti, Amerika nem védi meg Izraelt vétójának gyakorlásával az ENSZ Biztonsági Tanácsában, és így fokozódna a zsidó állam amúgy is gyors nemzetközi elszigetelődése. Továbbá nyilvánosan ragaszkodhat ahhoz, hogy Izrael csatlakozzon az atomsorompó-szerződés jövő évi konferenciájához, mint ahogyan az amerikai külügyminisztérium erre már utalt májusban. Végül pedig csökkentheti az Izraelnek nyújtott kölcsöngaranciáit. Egyet azonban nem tud, írta Razoux, leállítani az Izraelnek évente juttatott milliárdos segélyeket, mert az amerikai törvényhozásban hatalmas befolyást élvező Izrael-lobbi ennek keresztbe feküdne.
Meglepő módon, a pénteken megjelent The Economist című globális brit hetilap már pontosan ennek a tabunak a megtörésére sürgeti Obamát, azaz hogy csökkentse a segélyeket, ha Netanjahu kormánya nem mozdul.
De Obamának lehet egy még ennél is merészebb lépése. Az, hogy a lobbicsoportok feje fölött közvetlenül az adófizető amerikai néphez fordul. Ha minden próbálkozása kudarcot vall, de a végső, a világra nézve végzetes veszély elkerülése érdekében ezt nem teszi meg, persze úgy is elmúlhatnak a problémák. A Sztálin által jelzett módon.
origo.hu
Kigyulladt egy raktár Újpesten
