Eurostat-felmérés a nyelvtudásról

Szeptember végén az Eurostat, az Európai Unió statisztikai hivatala megjelentette az idegen nyelv ismeretére vonatkozó felmérését, amelyről a múlt hónap 29-i számunkban adtunk hírt. Ez – mint nyilván sokaknak nem okozott meglepetést – katasztrofális eredményt mutatott a 25 és 64 év közötti magyarok idegennyelv-tudásáról. A felmérés önbevalláson alapult, vagyis azt kérdezték a felmérők, hogy az illető megérteti-e magát legalább egy idegen nyelven.
Az unióban a legrosszabbul mi állunk idegen nyelv ismeretéből: az adatok szerint a magyarok 75 százaléka semmilyen idegen nyelvet nem beszél, szemben a 36 százalékos európai átlaggal. Nyelvileg a legjobban a litvánok és norvégok állnak, akiknek csupán 2,5 százaléka, illetve 2,9 százaléka mondta azt, hogy nem ismer idegen nyelvet. Az előbbi országban az első beszélt idegen nyelv egyébként az orosz, Norvégiában az angol. A felmért huszonegy európai ország közül két vagy több idegen nyelvet a legtöbben Szlovéniában ismernek (72 százalék), őket követik a szlovákok és a finnek (68 százalék), a litvánok (66 százalék), az észtek (56 százalék) és a lettek (55 százalék). Svédországban a megkérdezettek öt százaléka mondta, hogy nem ismer idegen nyelvet. Ebben a skandináv országban is az angol a vezető idegen nyelv.
Luxemburgban minden diák számára három idegen nyelv, az angol, a francia és a német kötelező. Hollandiában és Csehországban a diákok száz, Finnországban 99,8, Svédországban 91,5, Szlovákiában 99,8, Észtországban 97,4 százaléka tanul két vagy több idegen nyelvet.
Az idegen nyelv tanulásának összehasonlításához érdemes felidézni a magyar és a román középiskolai adatokat. Ezek szerint a magyar középiskolások 57,2 százaléka egy, 41,8 százaléka két idegen nyelvet tanul. Romániában ez az arány 7,9 és 92,1 százalék. Egyébként ellentétben a közhiedelemmel, Romániában nem a francia, hanem az angol a leginkább tanult idegen nyelv.
A felmérésben szereplő huszonegy ország közül tizennégyben az angol számít a legnépszerűbb nyelvnek. Bulgáriában, a balti államokban, de még Lengyelországban is még mindig az orosz az első idegen nyelv.
Az Európai Bizottság még a nyár derekán többnyelvűséggel foglalkozó üzleti fórumot tartott annak felderítésére, hogy a nyelvi készségek milyen hatással vannak az uniós kereskedelemre és foglalkoztatásra. A jelentés áttekintést nyújt arról, mit kellene annak érdekében tenni, hogy a globalizált világban a vállalatok új piacokhoz férhessenek hozzá, és új üzleti lehetőségekhez juthassanak.
Az ott ismertetett jelentés legfontosabb üzenete az volt, hogy Európának a nyelvi sokszínűséget valódi versenyelőnnyé kell változtatnia. Ez azonban csak akkor sikerülhet, vonták le a következtetést, ha teljesül négy feltétel, amelyek közül elsőként azt emelték ki, hogy a tagállami kormányoknak támogatniuk kell az idegen nyelvek formális és informális tanulását, mégpedig a nyelvválasztás igen nagy skálájának biztosítása mellett. A tagállami kormányzatok számára a jelentés azt ajánlotta, hogy minden szinten bátorítsák a nyelvtanulást és szélesítsék az oktatott nyelvek választási lehetőségét. Azt is, hogy vezessenek be – és ez esetünkben különösen fontos, amire később visszatérünk – az eddigieknél jobban gyakorlatorientált nyelvtanulási módszereket a középiskolákban és a felsőoktatásban, valamint a szakképzésben is.
Azt, hogy az idegennyelv-tudásnak mekkora a közvetlen gazdasági jelentősége, már az Európai Bizottság 2007. február végén egy általa megrendelt tanulmányban tárta fel. Ennek lényege: évente cégek ezrei esnek el üzleti lehetőségektől a nyelvi korlátok miatt. Az egyesült királyságbeli országos nyelvi központ (UK National Centre for Languages – CILT) által 2006-ban készített tanulmány szerint a nyelvtudás óriási exportnövelési lehetőséghez juttathatják az európai kisvállalkozásokat. A tanulmány egy csaknem kétezer európai kis- és középvállalkozásból álló mintát vett alapul, amelyet harminc multinacionális cégtől, valamint a vizsgálatban szereplő országok számos szakértőjétől származó információk egészítenek ki. A vizsgálatból kiderült, hogy az exporttevékenységet folytató kis- és középvállalkozások tizenegy százaléka esik el üzleti lehetőségektől nyelvi hiányosságok miatt, ami uniós szinten mintegy 945 ezer vállalkozást jelent. A majdnem kétezer vizsgált vállalkozásból 195 esetében volt egyértelműen megállapítható, hogy nyelvtudási hiány miatt elesett a szerződéstől. Ezek közül 37 esetben konkrét szerződéskötési lehetőség hiúsult meg, további 54 esetben pedig potenciális szerződésektől esett el a vállalkozás. A tényleges érték persze jóval magasabb lehet, hangsúlyozta a CILT-tanulmány, hiszen a fenti adatok csak azokról a vállalkozásokról szólnak, amelyek tudatában is voltak annak, hogy a szerződéskötés meghiúsulásának oka a nyelvi korlát volt.
A Népszabadság az Eurostat felméréséről a múlt hét szerdán számolt be úgy, hogy a Magyarországot tekintve szomorú eredményekről megkérdezte Légrádi Tamást, a Nyelviskolák Szakmai Egyesületének (Nyesze) elnökét, aki így kezdte reagálását: „A hazánkra nézve siralmas statisztikai eredményeknek nyelvi elszigeteltségünk is az oka.” Ez jól mutatja a honi nyelvoktatás és nyelvtanulás egyik fő akadályát. Nevezetesen azt, hogy a rendszer olyan „szakembereket” dob fel, akik ostobaságot beszélnek, ami még a laikusnak is szembeötlő. Hiszen például a finn nyelv a magyarhoz hasonlóan elszigetelt – hacsak az észtet nem tekintjük eminens csatornának a globális kommunikáció felé. Márpedig az említett Eurostat-felmérés szerint míg a megkérdezett magyar felnőttek 74,8 százaléka nem ismer idegen nyelvet, ez az arány Finnországban 16,1 százalék, netán beleértve a tíz lapp (számi) nyelv valamelyikét beszélő rénszarvaspásztorokat, akik elfelejtettek megtanulni finnül. A „szakember” nyilván nehezen találna magyarázatot arra is, hogy Szingapúrban miért beszélnek oly remekül angolul az iskolából kikerülő kínai, maláj és tamil gyerekek. Eláruljuk: elsősorban az oktatás miatt. Vagyis ellentétben a rossz eredményre ürügyként felhozott „megváltoztathatatlan” adottsággal, az idegen nyelv hatékonyan oktatható és sajátítható el bármely nyelvet beszélő közösségnek.
De a „szakember” (amely szót a Népszabadság kétszer is hangsúlyoz Légrádira utalva) azt is nyilatkozta, hogy, mint a szövegben áll, „maga is találkozott olyan, egy évtizede a pályán lévő nyelvtanárral, aki két, nyelvileg helyes mondatot nem tudott egymás után elmondani hibátlan kiejtéssel angolul”. A mai globális világban érthetetlen a „hibátlan kiejtés” igénye. Ami a világ legfontosabb nyelvét illeti, kinek a kiejtése hibátlan, egy manchesteri pakisztáni vagy egy New York-i orosz taxisé? Az indiai miniszterelnöké? A londoni cockneyé? Egy oxbridge-i professzoré, netán egy ausztrál vagy új-zélandi őslakóé? És miért olyan fontos az egyébként nehezen értelmezhető „hibátlan kiejtés” egy olyan világban, ahol egy Soros vagy a néhai Tom Lantos tokaszalonna vastagságú magyar akcentusával egészen jól elboldogul(t)? Ha az Oktatási és Kulturális Minisztériumon a magyarok boldogulási esélyeit jelentősen gátló, katasztrofális, az utóbbi nyolc évben még romló idegennyelv-ismeretét számon kérnénk, nyilván olyan pótcselekvésekre mutatna, mint a Világ-nyelv programra. De arra semmilyen magyarázatot nem tudna adni a két tannyelvű iskolai képzés megszüntetését is tervező kormányzat, hogy mi a valódi magyarázata ennek a helyzetnek, amely ezen intézkedésével tovább romlik majd. Hiszen az oktatási minisztérium élén éveken át SZDSZ-es vezető állt, majd pedig egy SZDSZ-es ideológia szerint dolgozó MSZP-s feje lett egy olyan érában, amikor a magyar „provincialitásba” naponta belerúgó SZDSZ-es csapat reggeltől estig a globális nyitottság fontosságát hirdette.
A közvéleményben – noha az SZDSZ-t az elmúlt húsz év alatt annyira megismerte, hogy az az általa levont következtetések mértékében támogatja – sajnos még mindig vannak illúziók a szabad demokraták valódi szándékairól. Amikor ezt a pártot és a köré csoportosult értelmiséget azzal bírálták ellenfelei, hogy tagjai és szellemisége támogatói „szét akarják globalizálni” az országot, annak el akarják taposni nemzeti jellegét, a történetnek csak az egyik felét értették meg. Ennél a valóság rosszabb, mint amit az idegen nyelvek oktatásának szándékos lefékezése is mutat. Azt mutatja, e pártnak – és ideológiáját a saját híján kibérelt MSZP-nek – elsőrendű célja, hogy a globális munkamegosztásban a magyarok (akik nevét sem e párt, sem sajtóbeli követői húsz éve egyetlen egyszer nem írták le pozitív szövegkörnyezetben) a nemzetközi munkamegosztásban csak alsóbbrendű munka végzésére legyenek alkalmasak, mert akkor egyrészt szolgák maradnak, másrészt nem jelentenek konkurenciát az őket leszorító osztálynak.
Ha nem ez lett volna a céljuk (és még az SZDSZ új vezetője, Retkes Attila is már bocsánatot kért azért, amiért pártja korábban – egyszerűsítsünk – szóban és tettben bizonyította: utálja saját népét), akkor nyolc év alatt gyökerestől felforgatja a magyar nyelvoktatást, és valóban olyan idegennyelvtudással fegyverzi fel az iskolába járó nemzedéket, amely a globális versenyben erőt tud mutatni. Nyolc év alatt több tízezren sajátíthattak volna el idegen nyelveket. Például a folyamatot azzal is elősegítve, hogy felvilágosító kampányt indít az idegen nyelvű filmek szinkronizálási gyakorlatának megszüntetéséért. Ugyanis ha körülnézünk a világban, akkor a Légrádi Tamásoktól eltérően nem a sorscsapásként lefestett nyelvi elszigetelődésünkre kellene mutogatni a nyelvismereti deficit diagnosztizálásakor és a gyógyír keresésekor, hanem arra, hogy azokban az országokban, ahol az idegen nyelvek ismeretében jól vagy nagyon jól állnak, ott a filmeket – televíziókban és mozikban egyaránt – feliratozzák.
Ami egyébként nemcsak arra jó, hogy a nyelvtanulást igen jelentősen segítsék, de arra is, hogy kevesebb funkcionális analfabéta éljen az országban, ami ugyancsak óriási gazdasági károkat okoz. Nem beszélve az olyan előnyökről, mint hogy a nagyközönség nálunk is megismerhetné külföldi kedvenc szereplői hangját, nem pedig azt a műhisztérikus egyensikoltozást kapná pótlékként, amely ma a magyar női szinkronhangok zömét jellemzi, még higgadt párbeszédekben is.
De jót tett volna az is, hogyha kontraszelektált vezetők helyett olyan, valódi szakembereket tettek volna kulcsfontosságú helyekre, akik elmagyaráznák, Svédországtól Hollandián át Malajziáig és Burgenlandig az idegen nyelv iskolai oktatása nem abban merül ki, hogy a gyerekeket éveken át az előidejű múlt bemagolásával nyúzzák, hanem azzal, hogy megtanítják, miként mondják a tanult nyelven azt, hogy „ne bolondozz”.
Egy új kormánynak – mint minden területen – itt is hatalmas feladata van. A jó hír azonban az, hogy a mai helyzet javítása sokkal kevesebbe kerül, mint gondolnánk. A közép- és hosszú távon a haszon pedig felmérhetetlen.