Populizmus smink nélkül

Kemény elemzést, vállaltan konfrontatív írást közöl Tellér Gyula a Nagyvilág szeptemberi számában Középfajú pártdráma címmel. A politikai esszé az SZDSZ szerepét, lényegét, szándékait, kifelé mutatott arcát és rejtett céljait tárja az olvasók elé, egészen a kezdetektől. Fölfejti azokat a szálakat, amelyek a Kádár-rendszer elitjét összekötötték a magát antikommunistának beállító SZDSZ-szel. Az „apák” (az állampárt politikusai és nómenklatúrája) és a „fiak” (a szamizdatos „ellenállók”) nemzedéke, ha harcolt is egymással, azért az családi belügy maradt. A társadalom valódi problémái az ős-SZDSZ-nek éppoly kevéssé fájtak, mint az ötvenes években az állampártot működtető vagy éppen a belügynek dolgozó szülőknek. „Az érintett szülők – bölcs belátással – bátoríthatták is gyermekeik rendszertámadó munkáját, hiszen az utódok hatalomszerzése egy új helyzetben vagy egy új rendszerben garanciát jelenthetett saját büntetlenségükre is.”
A szerző maga is az SZDSZ alapítói közé tartozik, sőt az Antall-kormány idején SZDSZ-es országgyűlési képviselő. Amint egyértelművé válik számára, hogy mi rejlik az SZDSZ állandóan fölmelegített harcos antifasizmusa mögött, hogy a magyar társadalom legfontosabb gondjait akarja ennek ürügyén egyfolytában a szőnyeg alá söpörni, eltávolodik pártjától. 1994-ben, az SZDSZ–MSZP koalíció megalakulása után – nagyon sokakkal együtt, akik a valódi szabadelvűség talaján álltak, s bíráló hangjukat az SZDSZ elhallgattatta – Tellér kilépett a pártból. Mint tudjuk – gondoljunk Arthur Koestler életútjára és életművére –, egy mozgalom, párt vagy szervezkedés valódi arcát legtöbbször az képes legplasztikusabban, legkritikusabban láttatni, aki maga is tagja volt annak a mozgalomnak. Tellér a rendszerváltó pártok történetéből számos félig elfeledett tényt és motívumot ágyaz egy sajátos, kínosan logikus összefüggésrendszerbe.
Ma sok értelmiségi értetlenkedik, hogyan lehetséges, hogy a Kádár-kor alkonyán „népiek” és „urbánusok” olyan jól megvoltak a szocializmus elleni küzdelemben, s nem jön rá, hová lett az összhang. Tellér nem kevesebbet állít, mint hogy az állampárt elleni küzdelem leglátványosabb szakaszai valójában kirakatkonfliktusok voltak. A harc sokaknál inkább hangos volt, mint harcos. A háttérben nem mondattak föl egy percre sem azok a politikai alkuk, amelyek nyomán később az SZDSZ „fölfedezte” az MSZMP utódpártjában a „komoly stratégiai szövetségest”. Innen már nem volt hosszú az út a koalíciós partnerségig. Kádár idején így járt kéz a kézben „a rendszerbe épülés és a vele való együttműködés a rendszerkritikával és a rendszerrombolással”. Tellér szerint az SZDSZ azért bukott meg, mert „felhorgadt a magyar társadalom életösztöne”. De belső okok is szerepet játszottak, mégpedig elsősorban az, hogy „a párt önérdekből elmulasztotta a rendszerváltás során a megalvadt posztszocialista struktúrák felszámolását, s ezért a megalvadt struktúrák felszámolták a pártot”. A szerző rámutat: ma az SZDSZ-en belüli támadások az új pártelnök, Retkes Attila ellen ugyanarra a mintára készülnek, mint annak idején a Tölgyessy elleni akciók.
A folyóirat külön blokkot szentel Oriana Fallaci munkásságának. Ebben olvashatjuk többek között a Homeini ajatollahhal, Coco Chanellel vagy az ötvenes évek szexbombájával, Jayne Mansfielddel készült interjúkat.
Sajátos fényeket vet Tellér Gyula említett írására a Magyar Szemle legutóbbi összevont számában Granasztói György tanulmánya, amely a Párizsban tízezres példányszámban megjelenő nagy múltú folyóirat, az Esprit évfolyamain át elemzi a magyar közelmúlttal foglalkozó írásokat a szovjet megszállástól a rendszerváltozásig. Granasztói nem misztifikálja a külső megítélést, inkább afféle kettős tükörnek tartja, amely egyszerre mutatja meg az itthoni fejleményeket és azt, miként tekintett ránk a Nyugat. Vizsgálódásai nyomán mi is megpróbálhatjuk megfejteni, milyen okok játszhattak közre egy-egy sorsdöntő magyar esemény nem mindig objektív tálalásában, mennyi lehetett abban a véletlen szerepe, a tájékozatlanságé és bizonyos befolyásoltságé. Maga a befolyásoltság önmagában nem negatív, a szerző ki is emeli, hogy a Rajk-per valódi természetének tárgyilagos megítéléséért milyen sokat tett az Esprit lapjain Fejtő Ferenc.
A magyar ötvenhatról mély átérzéssel tudósított a lap, s nem sokkal a forradalom kitörése után, már a bevonuló szovjet csapatokkal történt harcok idején így írt: „mélyebb lelki közösség jött létre köztünk és a keleten élő emberek között”.
A rendszerváltás előtti évtizedekben az Esprit hasábjain új témák jelentek meg: az ellenzéki mozgalmak, az erdélyi magyarság sorsa, a magyar jelen alakulása. Granasztói behatóan foglalkozik az Esprit 1983. februári számában megjelent Kis János-tanulmánnyal, amelyre negyed évszázad távlatából több fény vetül, mint megjelenésekor. (Az írás a Beszélőben is megjelent.) Granasztói szerint Kis János a magyar viszonyokat s benne az ellenzék szerepét elemezve arra jut, hogy a rendszer reformjára van szükség (és nem a megdöntésére), s ezt a vélekedését látszik alátámasztani az is, ahogyan a nyolcvanas évek elejének politikai elitjéhez viszonyul. Más írások elemzése, továbbá más, fontos magyar ügyek sajátos negligálása (például a Kulin Ferenc vezette Mozgó Világ sorsáé) miatt Granasztói következtetése: „a belső reformokat sürgető és a rendszerbe beépülni szándékozó politikai alternatíva jelentős nemzetközi elismerést és helyeslést” váltott ki. Ez is oka lehetett annak, hogy a magyar ellenzék, bár a nyolcvanas évek derekán egészen a rendszerváltozásig rendkívül sokszínű volt, s a demokratikus ellenzék e palettán egy színfoltnak mondható más markáns színjelenségek mellett, külföldön valahogyan mégis csak az erős érdekérvényesítő liberális ellenzék megmutatása kapott teret.
Egy másik izgalmas tanulmány a populizmussal foglalkozik. Szerzője, Váradi Tibor elsősorban arra kíváncsi, hogy a használat során milyen jelentéstartalmakkal telítődött ez a fogalom. Rámutat, hogy a jelentés túltelítődése, a fogalom túlságosan gyakori és megbélyegző célú használata miképpen érvényteleníti oly sokszor a használat hitelességét. Átböngészvén a populizmusról szóló tanulmányköteteket s figyelvén a magyar és a külföldi sajtóban a szó terjeszkedését, számos fontos momentumra hívja föl figyelmünket. Például arra, hogy „a populizmus megjelenése és terjeszkedése olyan tünet, amely arra utal, hogy problémák vannak a működő demokráciával”. A fogalom határai nem csak nálunk olyan elmosódottak. Üdítő, hogy Váradi Tibor nemcsak a magyar sajtóból hozza példáit, hanem széttekint a nyugati, elsősorban az angolszász sajtóorgánumokban is. Hogy mennyiben következtethetünk e szóval való megjelölésből egy politikus elképzeléseire, arra csak egy példa: Hitlert éppoly gyakran nevezik populistának, mint De Gaulle tábornokot, amiből talán nem merészség levonni azt a következtetést, hogy politikájának lényegére sosem következtethetünk annak, akit ezzel a szóval illetnek.
A Magyar Szemle – országos közgyűjteményeink jövőjéről – szintén ebben a számban közli egy szakemberekből álló csapat közösen kiadott állásfoglalás jellegű írását Távlatok és teendők címmel. Értékelésüket, irányadásukat talán leginkább ez a mondat jellemzi: „A magyar közgyűjteményeknek megkülönböztető sajátosságuk az, hogy nem dinasztikus gyűjtemények önkéntes vagy forradalmi megnyitása, hanem hazafias kötelezettségvállalás s ezt követő törvényhozási aktus folytán kerültek köztulajdonba.”