Portugál úttévesztés

Portugáliában nem csoda, hogy a lakosság, vagyis az egyre csalódottabb szavazók kezdenek elfordulni a politikától – a fiatalok mindenképpen –, mert hiába adnák szavazatukat a 35 éve szinte azonos összetételű pártok valamelyikére, nem javul a helyzetük, csak romlik

A portugál jobboldal a közvélemény-kutató irodák többségének előrejelzései ellenére június 7-én magabiztosan legyőzte az európai parlamenti választásokon a kormányzó szocialistákat. De José Sócrates gyorsan visszavágott, és két hete ugyanolyan magabiztosan mért vereséget a szociáldemokrata pártra (PSD) a jóval fontosabb szeptember végi parlamenti választásokon.
Sócrates előtt ugyanis fontos célok lebegtek, mert három választást is meg akart nyerni egymás után: a parlamenti, majd a minap tartott önkormányzati választásokat, 2010 végén pedig az elnökválasztásokat. Sócrates és a párt (PS) azért döntött így, mert a harmadik portugál köztársaság 35 éve alatt csak ritkán volt azonos az államfő és a kormányfő pártállása. Ezért nem bízta a véletlenre és akárkire a kampány irányítását: az Egyesült Államok demokrata elnöke sikerének egyik kovácsától, Barack Obama médiacsapatától várta a csodát. És lőn, megtörtént a szocialista csoda: ha egyszerű többséggel is, de nyertek. Pedig a legnagyobb ellenzéki párt, a nevükkel ellentétben jobboldali szociáldemokraták kedvükre válogathattak volna jobbnál jobb ütőkártyáik, a szocialisták hibái és a beválthatatlan ígéretek között, vagy José Sócrates pályafutásának botrányos fordulataiban, de nem tudtak élni velük, mivel nem tudni, miért, kiengedték az irányítást a kezükből. Holott magától értetődött, hogy legalább meg lehetett volna említeni a magyar fülnek is csillagászatinak hangzó portugál külső adósság összegét, és az embereket nyilván érdekelte volna, mégis miért, hogyan és mikor nőtt ekkorára. (A World Factbook adóslistája alapján 2007 nyarán már 461 milliárd dollár volt.) De a PSD elnöke nem szegezte ezt a kérdést José Sócratesnek, amikor együtt vitáztak a tévében, csak később, egy kampánygyűlésen. És még a hivatalos kampány két hete is úgy zajlott, ahogy a szocialistáknak megfelelt: az egyes pártok nem többször egymás után és együtt ütköztették véleményüket, hanem két-két parlamenti párt elnöke beszélgetett egymással, némelyik kifejezetten unalmasra sikeredett, egyedül a kereszténydemokrata (CDS/PP) és a kommunista pártvezető (PCP) esett egymásnak, de nagyon.
Az úgynevezett Freeport-botrány ügyében – amelyben az ügyészség passzív korrupció miatt nyomozott Sócrates ellen – nem sikerült előbbre lépni. A hatóságok nemcsak nem tudták kihallgatni a kormányfőt, hanem a kampány kellős közepén letiltották az egyik magáncsatorna népszerű műsorát, és nem kerültek képernyőre a Freeport-botránnyal kapcsolatos újságírói oknyomozás új részletei. A Független Tévécsatorna (TVI) spanyol tulajdonosa és a kormány egymásra mutogatott, melyikük is állt a letiltás hátterében, de a végeredmény önmagáért beszél: nem derült ki, hogy valóban a választást döntően befolyásoló részleteket hoztak volna-e nyilvánosságra Sócrates ügyében. Egyelőre nem tudni, mi is húzódik meg egy másik homályos ügy, az elnök és tanácsadóinak állítólagos lehallgatása mögött, csak az biztos, hogy ártott az újraválasztását fontolgató Aníbal Cavaco Silva elnök népszerűségének. A parlamenten kívüli új és kis pártok nagyon zokon vették, hogy nem kaptak médialehetőséget programjuk kifejtésére, és még a közvélemény-kutató irodák is egyszerűen egy kalap alá vették őket. 2008 óta csak a királypártiak jutnak nagyobb sajtónyilvánossághoz, mert kapóra jön nekik két évforduló: február elsején gyilkolták meg 100 éve a portugál királyt, jövő év októberében pedig a királyság megdöntésének és a köztársaság kikiáltásának 100. évfordulója következik, addig kell élniük az ingyenreklámmal. Egyébként a szocialistáknak és a szociáldemokratáknak is kínos az államformaváltás témája, ezért akaratlanul is úgy segítik a monarchistákat, hogy az ügy agyonhallgatásával is igyekeznek nyomást gyakorolni az államapparátusra, de saját szavazótáborukra is, nehogy meggondolatlan kijelentésekkel lovat adjanak alájuk. A szocialisták (PS) tehát győztek ugyan, de José Sócrates már csak kisebbségi kormányt alakíthat, és ha nem puhítja meg egyre neoliberálisabb programját, vagy a spanyol és részben a magyar minta alapján nem tesz engedményeket a két kormányon kívüli pártnak – a kommunistáknak (PCP) és egy szélsőbaloldali Baloldali Blokknak (BE) –, biztos nem húzza tovább két évnél. Egyébként mindkét párt hazugnak és árulónak nevezte Sócratest, amiért gazdaságpolitikájával háttérbe szorította a baloldali értékeket.
A szociáldemokraták mintha még mindig az igazi arculatukat keresnék, amióta 1980 végén egy rejtélyes repülőbaleset következtében életét vesztette a pártalapító Francisco Sá Carneiro. A PSD azóta megszabadult a névadó szociáldemokrata frakciótól – nevében nem –, de továbbra is személyi ellentétek és különböző frakciók osztják meg. Elvileg lendületet adhatott volna nekik az a tény, hogy szeptember közepén ismét megválasztották jobboldali honfitársukat, José Manuel Durao Barrosót az Európai Bizottság (EB) elnökének. A régi-új EB-elnök azonban öt éve a párt rendbe- tétele helyett inkább a nagypolitika mellett döntött. A magára maradt párt pedig azóta is hányódik, szinte évente más az elnöke, így nem csoda, ha a szociáldemokraták több súlyos hibát követnek el – nyár óta is. Már a választási lista csalódást keltett: a párt mostani elnöke, az erős túlzással Vasladynek is nevezett 68 éves közgazdász Manuela Ferreira Leite a párthoz közeli elemzők szerint mintha korábbi szívességeket viszonzott volna vele összeállításakor. Sőt, a tiltakozás ellenére sem törölte róla azt a két jelöltet, aki ellen bírósági eljárás zajlik.
De hatalmas vihar tört ki, amikor jó szándékú felvetésével, az államadósság és a költségvetési hiány csökkentése érdekében megígérte: ha győz, leállítja az egyik legköltségesebb PPP-beruházást, a Madrid és Lisszabon között megépítendő TGV/AVE gyorsvasutat. Még a nagyobbik és gazdagabbik újlatin testvér, a spanyolok szocialista kormánya is felhördült a beruházásban érdekelt spanyol vállalkozókkal egyetemben. Tudniillik az alig másfél éve pártelnök Manuela Ferreira Leite célzást tett a túlzott spanyol gazdasági befolyásra is, sőt a két ország azon 60 évére, amikor a spanyol és a portugál gyarmatbirodalom is előbbi vezetésével perszonálunióban egyesült 1580 és 1640 között. A spanyol baloldali sajtó lecsapott a magas labdára, és egyik elemzője – aki kapva kapott az alkalmon, hogy a spanyol néppárton is üthet – egyszerűen lefasisztázta a portugál szociáldemokratákat. Ők meg – a szocialistákkal ellentétben – nem tudnak mit kezdeni a nyilvánvaló ellentmondással, amely az európai gazdasági közösséghez való csatlakozás, 1986 óta visszatérő dilemma: ha engednek az uniós előírásoknak és alávetik magukat a szent költséghatékonyság elvének, akkor elveszítik a lakosság bizalmát, ha meg vissza akarják szerezni, akkor az unió koppint a fejükre. Nemegyszer előfordult – ahogy Sócrates győzelme után is rögtön –, hogy figyelmeztetőt kaptak Brüsszelből az engedélyezett költségvetési hiány túllépése miatt. A szocialisták és a szociáldemokraták is mindig egymásra mutogattak – még a csatlakozás előtti évek rossz emlékű nagykoalícióiban is –, hogy ennek az előző kormány vagy a másik fél az oka.
És közben – ahogy egy gazdasági elemző találóan megállapította – a fejlődés ürügyén mintha egy befolyásos építőipari lobbi hatalmába került volna Portugália. Nem csoda, hogy a lakosság, vagyis az egyre csalódottabb szavazók kezdenek elfordulni a politikától – a fiatalok mindenképpen –, mert hiába adnák szavazatukat a 35 éve szinte azonos összetételű pártok valamelyikére, nem javul a helyzetük, csak tovább romlik.