Szép zene és eklektika

Vegyes érzésekkel távoztam a Csík zenekar Tháliában rendezett színházi estjéről. A számos kellemes – zenei jellegű – meglepetés mellett néhány még nem eléggé kidolgozott részlet, illetve a nem a színházi adottságokhoz alakított apróságok voltak csak zavarók. Azok viszont nagyon.

Őze Áron rendezte a Csík zenekar színházi estjét, ő is szavalta a műsorba épített néhány verset, és megmondom őszintén, általában egy színésztől egy színházban, ahol igazán otthon kell éreznie magát, de különösen tőle, aki rendezéssel is próbálkozik, és olyan sokszor szaval, mást vártam volna. Több verset, átütőbb előadásban, kevésbé eklektikus és csapongó szerkesztést, a klasszikus és az underground kiegyensúlyozottabb arányát. Szünettel tagoltam volna az elmélyültebb, Juhász Gyula és József Attila komoly mondanivalót hordozó verseit és a kissé szétszórtan belötyögő, persze valóban tehetséges Kiss Tiborra épülő második szakaszt. Ez egy színházi esten megszokott, és a hangulatváltás sem lett volna annyira mellbevágó és átmenet nélküli.
Röviden: a műsor önmagában nem áll meg a lábán, nem azért piacképes, mert jó a koncepció, hanem mert a főszereplő egy népszerű zenekar.
Egyébként nagyon komoly lehetőségek rejtőznek a versek és a népzene párosításában, és ha valaki, hát a Csík zenekar igazán alkalmas arra, hogy ebben a házasításban is élen járjon. Csakhogy nem éreztem teljesen összeillőnek a választott verseket az alattuk szóló dallamokkal. Persze, Őze Áron sem úgy szavalta a strófákat, ahogy a színpadon megszoktuk, sokkal inkább csak elmondta, mintha a kisdiák mondaná fel a kiadott leckét. Az ötlet tehát jó, érezhetően életképes, mindöszsze némi csiszolásra szorul.
A Quimby sokoldalú és tehetséges frontembere, Kiss Tibor festményeivel, egyik versével és több dalával is fontos része volt a műsornak. Személye meglehetősen nagy váltás volt Őze Áron után (aki meglepő módon nem várta meg a műsor végét, hanem saját része után elsietett). Amit azonban mutatott, többnyire inkább show, mint igazi művészet volt, habár a festményei és a verse alapján nagyon érdekes egyéniség. A táncosok, Fitos Dezső és Kocsis Enikő rendkívül látványossá tették az előadást, az egyetlen, amit fájlaltam, hogy sokkal több és intenzívebb táncos jelenlétet is elviselt volna a műsor, különösen, ha ilyen erős egyéniség, mint Fitos Dezső lép a színpadra.
A Csík zenekar komoly fejlődésen ment át az elmúlt időszakban. Sokat alakultak technikailag, kezdenek felnőni ahhoz a feladathoz, amit a crossover és az alternatív rockzene jelent számukra. Szabó Attila érezhetően jobban gitározik, bár idegennek hat az állandó feltűnősködő mozgása, különösen az autentikus népzenei blokkok alatt. Makó Péter igazán szépen fújja, kár, hogy nagyon a háttérben marad, és jó a brácsa-bőgő-cimbalom alap is. Csík János ízig-vérig muzsikus, talán leginkább az ő személyétől ilyen átütő az együttes. Majorosi Marianna énekhangja kezd kilépni a népdaléneklés kliséiből, és ez nagyon jót tesz a feldolgozásoknak. A legszebb mégis a ráadás ráadása volt, a spontán, kihangosítás nélkül játszott autentikus mezőségi muzsika, a Csík igazi gyökere, a legelső, több mint két évtizede töretlenül népszerű népzenei összeállítása.
(A Csík zenekar színházi estje. Rendező: Őze Áron. Thália, okt. 1. )