Egy magyar lélek üzenete

Száz éve született Lükő Gábor. Nevezik őt magyarságkutatónak, a magyar néprajztudomány jelentős alakjának, a téma utolsó polihisztorának, Bartók és Kodály követőjének, méltó utódjának, de valójában ő ezeknél a titulusoknál sokkal több volt. Elsősorban azért, mert gondolkodott, kitartott a megtalált úton, és semmiféle értelemben nem állt be a sorba, sem szakmailag, sem erkölcsileg, sem politikailag. Ebből (és hazánk kevésbé dicsőséges hagyományaiból) következik, hogy az igazi elismerést, munkái széles körű elterjedését és az azokra való hivatkozást a mai napig nem kapta meg. Igaz, közvetlen halála előtt, 2001-ben átvehette a Kossuth-díjat, de ez csak sovány vigasz volt egy élet mellőzöttségéért és meghurcoltatásaiért, amely kétségtelenül a kommunizmus-szocializmus idején érte a legnagyobb mértékben. Emiatt életműve nagyobbik része csak kéziratban maradt meg, s noha jelenleg épp folyik ezek kiadása, a szélesebb közönség nem ismeri a nevét.
Pedig nehéz szavakba önteni, mit is adott a néprajzi kutatásoknak, a tudománynak és a magyar jövőnek Lükő Gábor, aki minimum egy nemzedékkel előzte meg a kor tudományos körökben jellemző gondolkodását, amikor a szemiotika eredményeit integrálta a néprajzkutatásba. Amikor azon fáradozott, hogy a néprajz és a magyar műveltség egyes területeivel csakis egységében kezelve, összefüggéseiben látva érdemes foglalkozni, vagy amikor a magyar népművészetben földrajzi területtől függetlenül azonos formában fellelhető szimbólumrendszerre irányította a figyelmet. Fő műve a legjobb példa erre, A magyar lélek formái, amely sem megjelenése idején (1942), sem a rendszerváltás utáni újrakiadásánál nem kapott jelentős szakmai recenziót. Lükő elméleteinek ugyanis sem a német orientáltságú, sem pedig a szovjet–szláv dominanciájú tudományos beállítottság nem kedvezett, s nem kis szégyenünk, hogy az általa ajánlott és alkalmazott módszerek többségét több évtizedes késéssel anélkül vettük át a csehektől és a skandináv népektől, hogy egy szóval is megemlítettük volna Lükő Gábor nevét. Az összefüggésekre és a hitelességre törekvése jellemző példája, hogy a harmincas években Bukarestben tanult szociológiát és népismeretet, ezután indult Moldvába gyűjteni, s bár a XX. század jellemző történelme kapcsán 1933-ban politikai okokból kiutasították Romániából, három évvel később, a máig alapkönyvnek számító moldvai témájú írásai megjelenése évében doktorátust szerzett nemcsak néprajzból, de Kelet-Európa történetéből és román nyelvből is.
Bár Lükő Gábor lényegében megtestesítette a „magyar lelket” még a budapesti betondzsungel lélektelen világában is, valójában Beckernek született, apai ágon német eredetű családból, s nem kis konfliktusokon keresztül vezetett útja édesanyja nemesi családneve felvételéig, a személyes és tudatos döntésből fakadó magyar nemzeti elkötelezettségig, illetve a katolikus hitről a reformátusra való áttérésig. Ebben olyan személyiség indította el, aki egész későbbi életét meghatározta: Karácsony Sándor, egykori gimnáziumi tanára, akivel ma egymás mellett alusszák örök álmukat a Kerepesi temetőben. Mindkettőjüktől lenne mit tanulnia a mai magyar értelmiségnek.