Fordított föld

Van az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC) évenkénti gyűlésének egy kedves hagyománya, miszerint mindig a vendéglátó ország nemzeti viseletében fényképezik le a találkozó résztvevőit. A tegnap befejeződött szingapúri tanácskozásra készített peranakan- ingeknek is volt egy üzenete: itt nincsenek kicsik és nagyok, Barack Obama amerikai és Alan Garcia perui elnök ugyanolyan jogokkal és kötelezettségekkel bír.
Az APEC nem túl régi szervezet, 1989-ben hozták létre, akkor a térségben nem volt az Egyesült Államoknak számba vehető ellenfele. Ausztrália, Japán és Dél-Korea, a csendes-óceáni országok nagyágyúi mind Amerika szoros szövetségesei voltak, a többiek vagy belső gondokkal küzdöttek (mint Indonézia vagy a Fülöp-szigetek), vagy túl kicsik voltak a befolyásoláshoz (ilyen Brunei). Húsz évvel később a csoportnak tagja Oroszország és Kína is, az Egyesült Államok által képviselt politika pedig már nem a Bush-éra idején megismert birodalmi szemléletű viselkedés. Az APEC-csúcsra Obama ma már úgy utazott, mint egy a sok-sok vezető között, a peranakan-ing pedig egy cseppet sem szorította. Ez pedig mindenképp örömteli, még akkor is, ha sejthető, ez amolyan kegyelmi pillanat a világpolitikában. Soha nem tudni, melyik vezető fog először panaszkodni a gombokra és a kellemetlen érintésű anyagra, és veszi vissza saját Mao-öltönyét, flanellingét vagy pufajkáját.
Az APEC-csúcs üzenete azonban nem csak a békés családi fotóban rejlik. A résztvevők valójában a világ krémjét jelentik, akik közösen a föld lakosságának 40 százalékáért felelősek, de a világgazdaság 54 százaléka kötődik hozzájuk. Sem Németország, sem Franciaország, sem Brazília, sem India, sem a Dél-afrikai Köztársaság nincs közöttük. Az APEC-tagok a glóbusz túlsó oldalán laknak, és Lenin ideológiájának segítségével vagy anélkül, de kiforgatták sarkából a világot. Peking, Bangkok vagy Hanoi húsz éve még nem voltak a világ vezetői, ma már igen. Függetlenül attól, hogy egy ország – amely történetesen a föld másik felén van, azon, amely ezer éven át irányította a világ folyását – milyen politikát képvisel, ezt nem hagyhatja figyelmen kívül. Kína és Vietnam nem szakított a kommunizmussal, de kilábalt a bajokból, és a vörös (náluk sárga) csillagot zászlajában hagyva rohan előre. Meg kell tanulni együttműködni azokkal az országokkal is, amelyek évszázadokon keresztül szinte semmilyen módon nem befolyásolták hazánk életét. Jön a 2010-es sanghaji világkiállítás, az pedig ne arról szóljon, hogy már megint melyik cég húzott hasznot az expóból a belterjes magyar viszonyoknak köszönhetően! Ázsia számít, sokkal jobban, mint mi. Aki ezt nem ismeri fel, az menthetetlenül lemarad.
Volt egy népszerű vicces filmtrilógia a nyolcvanas évek végén: Vissza a jövőbe! Ennek második folytatásában a főhős egy ultramodern, egyben teljesen hihetetlen jövőbe, a történet szerint 2015-be jut. A rendező összegyűjtött minden furcsa és lehetetlen dolgot, hogy teljesen valószínűtlenné tegye a helyszínt, repültek az autók, az étteremben pedig pincérként Khomeini ajatollah arcmását használták. Ebbe a sorba illeszkedett az a hirdetés is, amely egy rövid pillanatra látszott a filmben: Látogasd meg a gyönyörű Vietnamot! A film készítésének időpontjában, 1989-ben, tizennégy évvel a vietnami vereség után ez a túlzások netovábbja volt. Mégsem kellett 2015-ig várni, hogy dollármilliárdokat fektessenek be amerikai cégek a vietnami gazdaságba, s kéjutazásokat szervezzenek oda, ahol egykor harcoltak fiatalokként.
Igaz, az autók még nem repülnek.