Megállíthatatlan a korrupció

A gazdasági válsággal elkerülhetetlenül növekszik a korrupció, méghozzá olyan mértékben, ahogyan a betarthatatlan szabályok száma gyarapszik. A kibogozhatatlan történések mögött ott húzódik, hogy a hatalom elvesztésének közelgő veszélye miatt a jogtalan előnyszerzésnek szinte valamennyi formája megengedett. S miközben Európa jelentős része szemmel láthatóan kifelé tart a válságból, addig Magyarország a mélyponthoz közelít.
Szóban rendre-másra elhangzik az alkotmányos alapértékek feltétlen betartása és a jogállami célok maradéktalan végrehajtása. Holott látnunk kell, hogy legfeljebb szócséplés folyik a szakmai hozzáértésről, az ellenőrizhető végrehajtásról, mivel például a közbeszerzések gyakorlatában legalább hetvenszázalékos arányú a megvesztegetés, illetve a jogtalan előnyszerzés valamelyik formája. Amíg a politikai elit és a vele összefonódó gazdasági érdekcsoportok bármit megtehetnek az átláthatatlan pártviszonyok és a kampányfinanszírozás fenntartása érdekében, addig egyáltalán nem várható az állampolgárok törvénytisztelő magatartásának megerősödése. Aminthogy a korrupció állandósulásához az is hozzájárul, hogy miután a jogkövető magatartás látványosan teret veszített, egyre többen és többen lesznek, akik a közösségi javakból csak elvenni akarnak. Ha pedig éppenséggel a törvényhozók sem tisztelik az általuk hozott törvényeket (ráadásul mindezt következmények nélkül megtehetik), nyilván arra sem számíthatunk, hogy a hatalmat ellenőrizni képes civil szervezetek szerepe hangsúlyosabbá válik.
Csakugyan szembetűnő: a korrupció annyira elhatalmasodott, hogy lassanként hírmagja sem lesz a joggal nehezen vállalható megvesztegethetetlenségnek. Viszont amennyiben a törvénytelen előnyszerzések gyakorlata érvényesül, kétségkívül mind közelebb kerülünk a maffiaszerűen működő politikai rendszerhez. Menthetetlenül a korrupciónak kedvez például az állam végleges eladósodottsága éppúgy, mint a roppant mértékű fizetési mérleghiány, a minden tekintetben laza költségvetési politika vagy a veszteséges állami cégekbe (BKV, MÁV stb.) ellenőrizetlenül öntött forintmilliárdok. Így mindenképp – az eddiginél jóval hatékonyabb – ellenőrzési pontokra van szükség a politikai döntési mechanizmusban, az átlátható pártfinanszírozást vagy a szakmailag felkészült és a lehető legfüggetlenebb bürokráciát tekintve is. Mert enélkül érdemben nem csökkenthető az egyensúlyi zavarokhoz vezető, a hibás prioritásokat felállító választási költségvetések előfordulásának veszélye sem. Bármennyire is nyilvánvaló, hogy eddig viszonylag kevés súlyos társadalmi feszültség és konfliktus tört felszínre, de ha a munkanélküli és egyéb szociális segélyek kifizetése veszélybe kerül, s változatlanul tovább növekszik a korrupció, múlhatatlanul számolni kell a félelmek beteljesülésével.
Még ha ez idáig nehezen bizonyítható is: a megvesztegetés állandósult gyakorlatához vélhetően az is hozzájárult, hogy az ország stratégiai vagyona és termelésének döntő többsége idegen tulajdonban van, ami köztudomásúan azzal a hátránnyal jár, hogy a külföldi tulajdon dominanciája óhatatlanul szűkíti az ország mozgásterét. De ha a magyar háztartások döntő része várhatóan csődbe megy, korrupció ide vagy oda, ez nemcsak a gazdaság mélybe süllyedését jelentené, hanem sokkal inkább a társadalom totális szétesését. Hiszen már most is tapasztalhatjuk a szétesettség, a megállíthatatlan rendetlenség növekedését. Nem szólva arról az unalomig ismert tényről, hogy minél inkább megcsappan a megvesztegethetetlenek száma a politikai közösségekben, annál nagyobb az esélye, hogy előbb-utóbb maga a korrupció is visszaszorul. Ehhez persze mindenekelőtt a büntetőjogi szankcióknak kellene érvényt szerezni, mert ha például – mint legutóbb – az ingatlanpanamákba belekeveredett polgármesternek mindent szabad, bármi könnyen megtörténhet.

A szerző szociológus, egyetemi oktató