Nyomvonal

Rendhagyó történelmi sétautat tehet a Berlinbe érkező: a Brandenburgi kapunál vagy az egykori Checkpoint Charlie ellenőrző állomásnál bérelt GPS segítségével bejárhatja az egykor a várost elválasztó fal nevezetes pontjait. A Mauer Guide-nek nevezett, több kilométer hosszú kiránduláson a készülék archív felvételeket közvetít a helyszínnek megfelelően.

Jól nyomon követhető az „antifasiszta védőgát” születése a XVIII. század végén II. Frigyes Vilmos építtette Brandenburgi kapunál: 1961 augusztusában a nyugati oldalról forgató filmeseket hiába próbálták tükrökkel akadályozni a sikeres képalkotásban a műemlékre kapaszkodó NDK-s fegyveresek. A felvételeken jól látható, ahogy a néhány nappal korábban a szabad városrész köré vont drótakadályok elbontásával megkezdődik a fal építése a fegyveres őrökkel felügyelt vidéki munkások közreműködésével. (Két évvel később itt mondta híres beszédében a körbezárt nyugat-berliniekkel való szolidaritás jegyében Kennedy elnök: „Ich bin ein Berliner – Én berlini vagyok.” Ronald Reagan pedig így fordult ugyanitt 1987. július 12-én a reformokat elindító szovjet pártfőtitkárhoz: „Mr. Gorbacsov, nyissa ki ezt a kaput! Mr. Gorbacsov, döntse le ezt a falat!”)
Nem messze különös exklávét jelez a helykereső: az egykori angol zónában áll a szovjet hősi emlékmű, amelyet 1961 után is szovjet katonák vigyáztak. A Vörös Hadsereg több ezer katonáját temették a monumentum alá, a hely kiválasztása sem véletlen. Itt állt volna a hitleri győzelem esetére tervezett világfőváros, Germánia központi épülete, a kétszázezer embert befogadni képes Grosse Halle, amelynek óriáskupolája alatt évente egyszer a leigázott népek vezetőinek kellett volna hódolniuk a Führer előtt.
„16 óra 15 perc körül egy ismeretlen férfi a Spree folyóban a nyugati szektor felé úszott… Miután a személy nem reagált a felszólításokra, figyelmeztető lövéseket adtunk le, de a férfi csak tovább úszott. Ezt követően P. elvtárs célzott lövéseket irányzott rá, és a demokratikus Berlin partjaitól 10 méterre úszó ismeretlen fekete nadrágos, 25 év körüli férfi elsüllyedt a vízben” – írja a hivatalos jelentés a fal egyik első áldozatáról, az úszva szökni próbáló huszonéves szabóról, Günter Litfinről. Hasonló eseteket a helykereső is bemutat a Spree partján, a Reichstag tőszomszédságában, ahol hét fehér kereszt jelzi az elhunytak emlékét. A sajátos szektorhatárok következtében a vízfelszín itt még Kelet-, a part már Nyugat-Berlinhez tartozott. (A berlini fal valójában két fal volt a szektorhatár mentén, őrtornyokat, aknamezőket s természetesen a fegyveres őrséget körülfogva. Hasonló kettős rendszerben működött a vízi határfigyelés is.) A képernyőn egy sikeres partra jutást megörökítő nyolcvanas évekbeli amatőr filmet is végignézhetünk: a menekülő férfit hiába próbálja elfogni az utolsó pillanatban az NDK vízi rendészetének egyik motorcsónakja. A szerencsésen partot érőt az összeverődött nyugat-berliniek tapsa fogadja.
A legérdekesebb helyszín talán a Bernauer Strasse. Itt haladt át a 8-as földalatti kelet felé. A fal megépítését követően két nyugati U-Bahn-vonal, a 6-os és a 8-as továbbra is áthaladt Kelet-Berlin egy részén eredeti útvonalának megfelelően. Az NDK-hatóságok az itteni megállókat természetesen lezárták, s szigorúan ellenőrizték, fegyveres őrök figyelték – kis tükörből, hogy az arcuk kivehetetlen legyen – az átgördülő szerelvényeket és utasaikat. A területhasználatért többmilliós bérleti díjat szedtek évente – nyugatnémet márkában. Minderre a több évtizedig befalazott U-Bahn-aluljáróban látható interaktív összeállítás is felhívja a figyelmet. A Bernauer Strasse számtalan szökés, szökési kísérlet, tragédia helyszíne volt, nem véletlenül. A szektorhatár ugyanis a házfalak mentén húzódott, tehát a lépcsőház és a lakások Kelet-, a járda viszont Nyugat-Berlinhez tartozott. A lezárás reggelén, amint ez az archív filmkockákon nyomon követhető, sokan lepedőből font kötélen ereszkedtek le az ablakból, mások kiugrottak, volt, aki bele is halt a sérüléseibe. A keletnémet rendszer gyorsan lépett: az út mentén lakókat, mintegy kétezer embert kitelepítettek, az ablakokat befalazták, csak egy téglányi helyet hagytak a kukucskáló őröknek. Ekkoriban szökött át pillanatnyi ötlettől vezérelve az a keletnémet határőr, akinek a meneküléséről készült felvétel azóta jelképpé vált. (1961-ben egyébként 85 keletnémet határőr használta ki az utolsónak tűnő alkalmat, és disszidált a szabad városrészbe.) A házsort a hatvanas években eltüntették, helyét a szabványnak megfelelő, néhány száz méteren ma is látható fal vette át. Egyedül egy templomot, a Versöhnungskirchét hagyták meg, amelynek támfalai már a nyugati zónába estek. 1985 januárjában aztán a templomot is lebontották, tornyát felrobbantották – az eseményt a túloldalról több fotós megörökítette. Az ezredfordulón az áldozatoknak szentelt emlékkápolnát emeltek a helyén.
A Bernauer utcai emlékközpontban folyamatosan vetítik a falról 1990 elején készített légi felvételt: nemcsak a védelmi célból létrehozott óriási grundok, hanem az épületek állaga is mutatja a különbséget Kelet- és Nyugat-Berlin között. A most a városba érkező nem hisz a szemének: Berlin nemcsak szavakban, hanem immár külső képében is teljesen egységes. Új utcasorok születtek a semmiből az egykori „védőgát” mentén, s modern üvegpaloták sorakoznak a valaha szemétlerakónak használt, a német főváros régi fényét idéző Potsdamer Platzon is.