Ha egy nép évekig azt tapasztalja, amit a miénk a 2002-es politikai fordulat óta, nevezetesen, hogy a kultúráját következetesen felszámolják, hogy a szellemi gyökereit kiszaggatják, s végül a mindennapi kenyere is veszélybe kerül, az a nép jó eséllyel válik labilissá.
A parttalan fasizmusvitában a liberálisok rendre azzal vádaskodnak, hogy a konzervatívok keltették életre a náci rémet. A vádlottak gyakran azzal érvelnek, hogy a náci rém csak hiszti: a liberálisok le akarják járatni hazánkat, elterelvén a köz figyelmét olyan égető és valós problémákról, mint a kórház- és iskolabezárások, a vasútfelszámolások, a posztkomcsi klientúraépítés, a kriminális cigányhelyzet és Gyurcsány Ferenc. Szerintem viszont azt kéne mondaniuk a konzervatívoknak, hangosan és határozottan, hogy lejáratási szándék ide, figyelemelterelés oda, fasizmus pedig van. Itt, Magyarországon. Most.
A valósággal való ilyenforma szembenézést jócskán megnehezíti, hogy a náci rémmel, amely igazából most bukkant csak fel, a liberálisok idestova huszonegyedik éve riogatnak, a konzervatívokat a vele való titkos szövetséggel gyanúsítva. Mikor Kertész Imre megkapta a Nobel-díjat, rögvest közölte a nemzetközi újságíróhaddal, hogy az aggasztó méretű fasizmus okán biztonságosabb volt elköltöznie Magyarországról; Thomas Mannt említette analógiaként, aki 1933-ban szintén távozott hazájából. Kertész ugyan messze nem Thomas Mann, mindenesetre szavait jól értették az újságírók, a németek különösen. Abban az évben, mikor a német író külföldre távozott, a náci párt irányította Németországot (értsd: Fidesz), bizonyos Adolf Hitler ült a kancellári székben (értsd: Orbán Viktor), s szellemi értelemben megkezdődött a holokauszt: zsidó írók műveit égették el nyilvánosan. Kertész Imre, akire 2002-ben – mint magyarra – figyelt az egész világ, az aktuális magyarországi helyzetet ilyennek akarta bemutatni. Hovatovább lenácizta hazánkat, teljesen alaptalanul. Mindebben persze nem ő maga az érdekes, hanem az általa megnyilvánuló szellemiség.
Most pedig mondjuk azt, hogy tényleg van fasizmus?
Mondjuk azt. De tegyük hozzá, hogy korábban nem volt. Nem volt 2002-ben sem, legfeljebb maroknyi náci lődörgött ide-oda, akik nem estek kívül a hatóságok látóterén. Békebeli nácijaink beérték a nyilvánosság perifériájával, nem alkalmaztak profi marketinget, nem szerveződtek országos hálózatba, nem képeztek ki terrorista sejteket, és nem kommandíroztak árnyékhadsereget.
A liberálisok ellenben azért beszélnek a rendszerváltozás óta fasisztaveszélyről, mert ez a fő érvük önmaguk mellett. Azt hangoztatják, ők a demokrácia védelmezői, az őrök a vártán, nélkülük elöntené a hazát a barna áradat. Tulajdonképpen két választásunk van: ők, vagy a fasizmus. Ha korábban egy mennyből jött angyal napnál világosabban bebizonyította volna, hogy fasizmus nincsen, a liberálisok hamarjában meg sem tudták volna mondani, hogy akkor ők mire valók.
Az igazság angyala ma arra mutatna rá, hogy a náci mozgalom reneszánszát éli, a liberálisoknak mégis más legitimáció után kell nézniük. Ugyanis a hungarista ébredés épp a magát antifasisztának nevező politikai-szellemi elit munkájának gyümölcse. A fasizmust hovatovább ők okozták, így ennek kritikája a részükről abszolúte fals. A hiteles nácikritika a konzervatívokra marad, akiknek tehát a nem létező szocializmus helyett ideje a létező nemzetiszocializmusra koncentrálniuk – kimutatva annak okát és természetét.
A fasizmus válságjelenség. Ha egy nép évekig azt tapasztalja, amit a miénk a 2002-es politikai fordulat óta, nevezetesen, hogy a kultúráját következetesen felszámolják, hogy a szellemi gyökereit kiszaggatják, s végül a mindennapi kenyere is veszélybe kerül, az a nép jó eséllyel válik labilissá. S ha azok, akiktől minderre magyarázatot vár, hazudnak neki nappal, éjjel meg este – akkor abból a népből sokan válnak nyitottá a leegyszerűsítő magyarázatokra és a gyűlöletközpontú ideológiákra. Ezért a sötét eszme mára kitört a kocsmákból, a lelátókról, s az influenzavírus sebességével terjed. Thomas Mann egy beszédében így nevezte a fasizmust: „az excentrikus barbárság és a primitív-tömegdemokratikus vásári durvaság óriáshulláma”. Mint ilyen, rendkívül veszélyes. Sok egyéb bajunk mellett ez is nemzetbiztonsági kockázatot jelent, méghozzá egy olyan országban, ahol nincs nemzetbiztonság.
Kik a fasiszták voltaképp? Közkeletű tévedés szerint: akik annyira hisznek a véleményükben, hogy a másként gondolkodókkal szemben készek a kirekesztés, sőt a terror eszközeit alkalmazni. Az ellenkező vélemény vérbefojtása csakugyan nagyon rossz, de még nem fasizmus: jellemző volt az úgynevezett felvilágosodás jakobinusaira is, valamint a bolsevikokra, sőt a gyurcsányi diktatúrára 2006 őszén. Az igazi nácikkal viszont nem elég egyetértenünk ahhoz, hogy ne essék bántódásunk; hogy az ő jóindulatukat elnyerjük, a származásunknak is megfelelőnek kell lenni. Szerintük ugyanis a drága nemzet összes baját eltérő génállományú egyedek (s azok kiszolgálói) okozzák. Ezért kell a cigányokat gettókban elkülöníteni vagy kényszermunkára vinni; a zsidók létszámát a közhivatalokban, valamint a szellemi és gazdasági életben radikálisan csökkenteni. Most Szálasi Ferenc (nem túl eredeti) gondolatait idéztem, akit hősként ünnepel a napi több tízezres forgalmat bonyolító kuruc.info.
A náci elképesztően leegyszerűsíti a világot, s ennek megfelelően átírja a múltat, a jelent és a jövőt. Számára a kanonizált történelem hazug összeesküvés: valójában két faj, a „miénk” és az „övék” közti ádáz küzdelem folyik a világ kezdete óta. Ám a náci nem hagyja annyiban, mert mélységesen hisz a saját népe isteni kiválasztottságában. A náci számára magától értődő a tétel, hogy a zsidók gazdasági és kulturális eszközökkel uralmuk alá akarják hajtani a világot; kész is tenni ellene. A náci szerint a cigányok természetük szerint lusták, buták, vérszomjasak. Kész is tenni ellenük.
Egyes hazai politikusok édes és felelőtlen szimbiózisban leledzenek olyan elemekkel, akiket feltehetőleg nem engednének be a lakásukba. Meg vagyok győződve róla, hogy sem Morvai, sem Vona, sem Balczó nem fasiszta. Viszont holdudvaruk és szurkolótáboruk jórészt összeér a fasiszta szcéna magyar változatával, a felemelkedő nyilas-hungarista mozgalommal, amely – újra mondom – nem alakult volna ki a magyar érdekeket feladó, az országot válságba hajszoló kormány nélkül. Vonáék helyzete kínos: előbb-utóbb színt kell vallaniuk. A kérdésektől való megsértődés taktikája nem tartható sokáig. Ha egységet vállalnak a náci szubkultúrával, akkor teljes politikai bojkottra számíthatnak. Ha nem vállalják az egységet, akkor viszont bázisuk nagy részét elveszítik.
A konzervatívok viszont kerülik a nácikat, ezért fölösleges bizonygatniuk, hogy nem antiszemiták és cigánygyűlölők. A konzervatívoknak jó válaszokat kell adniuk a hétköznapok kérdéseire, amelyek közül immár a fasizmus az egyik. Ugyanakkor eltökélten – ha úgy tetszik, radikálisan – neki kell fogniuk a vidék fejlesztésének, a közbiztonság rendbetételének, a szociális válság megoldásának. A külpolitikai események megítélésében az egyenlő mérce elvét kell alkalmazniuk. Hitelesen kell képviselniük nemzeti érdekeket a diplomáciában. S persze a gazdaságban, akár a külföldi tőkével szemben is – tök mindegy, milyen eredetű. És akkor a fasizmusra nem is lesz igény.
A fasizmus és a liberalizmus közös gyökere a gyökértelenség. Kertész azt mondta: „ne kössenek engem Magyarországhoz”. Thomas Mann viszont öregemberként így szólt: „ahol én vagyok, ott van Németország. Magamban hordom a német kultúrámat.” Nem mondanám Mannt jobboldalinak, de hazafinak igen. Ha a konzervatívok magukban hordják a magyar kultúrát, és pragmatikusan ragaszkodnak hozzá, az meg fogja őket tartani. De nem csak őket, az egész nemzetet is. És akkor a „primitív-tömegdemokratikus vásári durvaságnak” nem marad számottevő közönsége.
