Árva a ház, nincs kacagás

Az Operaház előcsarnokában ma délelőtt fél tizenegykor búcsúztatják Melis György Kossuth-díjas, kiváló és érdemes művészt, Liszt-, Kazinczy-, Bartók–Pásztory-díjas magánénekest, aki életének 87. évében, november 27-én hunyt el. A Magyar Állami Operaház örökös tagja és mesterművésze temetése az evangélikus egyház szertartása szerint délután negyed háromkor lesz a Farkasréti temető Makovecz ravatalozójában.

Bizonyos Tschöll Keresztély üvegfestő mester dünnyögi ezt hasonlóan koros feleségével duettben. A Három a kislány művészi értékét sokan kétségbe vonják: Melis Györgyével ellentétben. Utolsó új színpadi szerepe volt a Tschöllé jó tizenkét éve – és több millióan innen meg Zsupán felől vagy a Deres már a határ magyar nóta (valójában Lehár-betétdal) felől közelítenek emléke felé. Vagy felötlik a kívánságműsorok rongyosra nézett darabja, ahol Melis stúdióba ültetett közemberek elé pördül Figaróként. És azok dőlnek a kacagástól – erről ma, operaházi ravatalozásakor szó sem eshetik.
Pedig vele a Sugár úti palota utolsó és univerzális énekes-mohikánja távozik. Olvasni sokat lehet e ködbe és sírokba vesző aranykorról, Tóth–Nádasdy–Oláh–Ferencsik négyeséről, Svéd, Székely, Simándy, Ilosfalvy, Melis énekesi férfiszakaszáról. De olyan, aki kophatatlan hangjával a rivaldából, sztárként élte végig mindezt, már nincs egy sem. Nem tudunk rá ujjal böködni, pedig az Opera 125 éves jubileumán még megtehettük. A műintézmény történetének félidejétől volt jelen: hatvan éve, 1949 októberében lépett először színpadra Nyuszi – ezzel egyidős házbéli beceneve is. Tíz hete még ott ült az örökös tagok páholysorában, kezét élemedett Almavivaként lendítette mosolygó üdvözlésre, mint aki ugyan hátrébb húzódott már, de élvezetét leli a játékban.
Ma meg már sehol az énekes, akire énekesként nem is gondoltak az énekesek. Mindig úgy tűnt, tőle ez a fáradságos, izommunkás és idegpusztító feladat semmilyen erőfeszítést sem követel. Zongora mellől Schumann Ich grolle nichtjének tetejére felsóhajtani egy puha, magas A-t, vagy Kékszakállúként az első szó, a „Megérkeztünk” basszus fiszét mélyen átorgonálni a zenekaron a legtermészetesebb volt. Húsos, felhangoktól nazális „maszkjából”, hatalmas rezonanciaszekrényéből minimum kéténekesnyi orgánum szólt, akár egy frázis alatt is: Miracle hírhedt Tüköráriájának baljós dörmögéséből félelmetesen ragyogó, hőstenor csúcshangot kanyarított – még hatvan felett is! Azért a mutatványért odaadta volna fél karját vagy karrierjét pár ismerősöm.
Persze, akinek technikai problémái nincsenek, még mindig állhatna pőrén, színészi eszközök, szorgalom vagy ihlet híján, vagy csak középszürke egyéniséggel felszerelve, hogy ne legyen elég magán átáramoltatni a szerepet, s abból a dedikált estére szóló egyszeri alakítást formálni. Neki – mint Háryjának, a jó lovas katonának – semmire sincs gondja e téren sem. Korszakos Sir John Falstaffként úgy tudott a női nem poétikus hódolója lenni, ahogy külföldön is többfelé énekelt Don Giovannijának izzó szexualitását sem bírták nem megírni brit lapok. (Negyedik „Jánosát”, a pálya eleji Vitézt ki ne hagyjuk e színes előszámlálásból…) És igen, apaként is törölgettette a szemeket a bizonyos Tschöll papa – pedig se feleség, se gyermekek nem édesítették életét.
Nagy olasz hang és nagy beleérző volt, nagy komikus, nagy morfondírozó. Nem lesz követője, kár is latolgatni: ma már így nem énekelnek, ma már nem így énekelnek. Ezért csak mi, az átmeneti kor tudjuk, hogy az utolsó, a legtovább szolgáló hőssel mit vesztettünk. Ettől még megy tovább a verkli valahogy – de ma árva a ház, nincs kacagás.