Lehet-e egyetlen emberre fogni Dubaj pénzügyi gondjait? Valószínűleg nem, ugyanis a kedvezőtlen fordulathoz a gazdasági környezet gyors megváltozása és az ingatlanspekulánsok is kellettek. Az eddig csak „látnokként” emlegetett dubaji uralkodó, Mohamed bin Rásid al-Maktúm sejk neve a nyugati lapokban mostanában olyan szövegkörnyezetben fordul elő, ahol „eszelős légvárakról”, „megalomán álmokról”, „fáraói projektekről”, „homokra épült birodalomról”, „csalóka sivatagi szemfényvesztésről” esik szó. Eddig a sajtó csak ámulattal, csodálattal áradozott, hogy majd tíz év alatt a semmiből kinőtt egy Las Vegast Manhattannel ötvöző korszerű világváros, amelynek nagysága és pompája mindenkit rabul ejt.
Menjünk sorban, akkor talán jobban lehet érteni ezt a pálfordulást. Dubaj az 1971-ben létrejött Egyesült Arab Emírségek egyik tagja. A hét kicsiny arab „királyság” – Abu-Dzabi, Dubaj, Adzsmán, El-Fudzseira, Rász-el-Haima, Es-Sárka és Umm-el-Kaivein – konföderációja eléggé szabad kezet nyújt a benne államszövetséget alkotóknak. A hét „testvér” közül a legnagyobb, Abu-Dzabi a világ egyik legjelentősebb olajkitermelésével rendelkezik.
A jelenlegi dubaji uralkodó, az 1949-ben született Mohamed még emlékezhet rá, milyen volt az a beduin társadalom, amelyet már édesapja, Rásid sejk elkezdett korszerűsíteni. A jó elhelyezkedésű dubaji kikötőbe döngölt földutakon folyt a szállítás, villany a közelben sem volt, az est leszálltával mécsessel világítottak. A hatvanas évek teremtette meg a fejlődés alapjait, ugyanis ekkor bukkantak olajra. Míg szomszédja, Abu-Dzabi hihetetlen gazdagságra tett szert, addig Dubajnak sokkal kevesebb jutott a fekete aranyból.
Rásid sejknek – mivel nem lehetett előre látni, hogy a dubajiak minden lépésnél olajmezőkbe botlanak – más utat kellett találnia népe boldogulására. Már 1990-ben bekövetkezett haláláig kirajzolódott három pillér: az építőipari beruházások fellendítése, az idegenforgalom meghonosítása az emírségben, és a nemzetközi kereskedelem fontos láncszemévé tenni Dubajt. A sejk utódja, Maktúm is ezen fáradozott, de 2006-ban hirtelen elhunyt, és az uralkodás Mohamed öccsére, a „trónörökös hercegre” hárult.
A herceg mindig is erre készült. A hatvanas évek közepén apja Angliába küldte tanulni. Itt katonai iskolát végzett, majd 21 évesen hazatért – természetesen – hadügyminiszternek. A környékbeli olajmonarchiákat felvetette a pénz, ehhez képest Dubaj lassan, de kiszámíthatóan fejlődött. Ám pont ez a sebességválasztás nem volt igazán Mohamed ínyére való.
Ő a gyorsaság megszállottja. Négyezer (!) versenylova van, garázsaiban több száz luxusautó sorakozik. Övé a világ legnagyobb jachtja. Természetesen magánrepülőgépével utazgat a világban. A sebesség szeretetén túl van egy lassúbbnak mondható szenvedélye is: amikor ideje engedi, verseket közöl az interneten. Magánéletét jól titkolja: csak annyit lehet tudni, hogy eddig több feleségétől 19 gyermeke született. A Forbes amerikai magazin tavaly 16 és 28 milliárd dollár közé tette magánvagyonát. „Én akarok lenni az első, nemcsak a térségemben, hanem az egész világon” – nyilatkozta ekkoriban álszerénység nélkül a 60 esztendős közel-keleti vezető a CBS amerikai tévétársaságnak.
Az utóbbi tíz évben valóban sebességet váltottak Dubajban. A kezdet a mesterséges szigeten álló Burdzs al-Arab (az Arabok tornya) hétcsillagos szálloda volt, amely a halászok szélbe kapaszkodó vitorláját formázza. De mágnesként vonzotta ide az üzleti világ és a show-biznisz vezető sztárjait az a lehetőség, hogy a földtérképet vagy pálmafát formázó mesterséges szigetek valamelyikén vegyenek üdülőt. Emellett épültek kétszer nyolc sávos utak, az infrastruktúrát világszínvonalra emelték, szakadatlanul emelkednek a felhőkarcolók, van fedett, klimatizált sípálya, minden kerületre jutó hatalmas szupermarketek. Természetesen itt nyílik majd meg – a Burdzs Dubaj lábánál – a világ legnagyobb, 300 ezer négyzetméteres luxus-bevásárlóközpontja is.
Jelen van a világ összes nagy cége, mert az nem lehet, hogy ne képviseltesse magát valaki Dubajban, ha fontosnak érzi magát. Ugyanígy kötelező volt irodát nyitniuk a nagy pénzügyi szolgáltatóknak is – jól felfogott érdekből – az arab kikötővárosban. Őket megelőzték az ingatlanfejlesztő vállalatok, amelyeknek elég volt elővenniük a terveiket, már ezek alapján – nemegyszer tízszeres áron – elkeltek az ingatlanok. Nem kellett sokat kínálgatni 2004-ben a Burdzs Dubajban lévő lakásokat sem: nyolc óra leforgása alatt vevőre találtak. A világ gazdagjait úgy vonzotta eddig Dubaj, mint rovarokat az éjszakai fény.
Az 1,2 millió főt számláló „városállam” lakóinak csupán 20 százaléka őshonos, a többi a világ 180 országából érkezett. Itt nyomokban sem érzékelhetők azok a muzulmán elvek, amelyek például Szaúd-Arábiában vagy Iránban szabályozzák az öltözködést, viselkedést. Ez az ára annak, hogy mára Dubaj valóban a turizmus és a nemzetközi kereskedelem egyik központjává vált. A nagy testvér, Abu-Dzabi sokkal szigorúbb, és nem nézi jó szemmel azt a liberalizmust, amellyel Dubaj kezeli a külföldről jötteket. Lehet emögött némi irigység is. Azt viszont kár lenne tagadni, hogy olyan országoknak, mint Kuvait, Bahrein, Katar, Omán, határozott példaként szolgál Dubaj fejlődése. Mohamed sejk nem is tagadja, hogy vállalkozásával hozzá akar járulni az arabok reneszánszához.
Ám ahhoz, hogy a sivatag homokján csoda teremjen, kellett az az ázsiai munkaerő, amely mindent kibír. Pakisztáni, indiai, kínai munkások tízezrei dolgoznak havi 100 euróért (27 ezer forintért) a dubaji építkezéseken. A jobbak esetleg dupla ennyit kaphatnak. Néha voltak errefelé – nagy titokban tartott – szabályszerű munkás-, mások szerint rabszolgalázadások. „Nem értjük őket, hiszen sehol sem keresnek ilyen jól” – csodálkoznak a helyi arabok.
„Tíz év alatt két évszázadot ugrottunk előre” – állítják a dubajiak nem minden büszkeség nélkül. De kérdés, milyen áron. Sejk Mo – ahogyan otthon hívják – nem sokat törődött a költségekkel. Mindenből a legnagyobbat – ez megrendeléseinek alfája. Az nem sokakat érdekelt, hogy ilyen sokmilliárdos fejlesztésekhez kölcsönhöz kellett nyúlni. Aztán Amerikában kitört a gazdasági világválság, és a dubaji ingatlanokat a korábbi ár feléért sem tudták eladni.
Dubajnak a válság első szelét – Abu-Dzabi segítségével – még sikerült átvészelnie, de most november végén egy nagy állami építőipari holdingnak, a Dubai Worldnek adósságai átütemezését kellett kérnie. December közepén Abu-Dzabi ismét a zsebébe nyúlt, és tízmilliárd dollárral kisegítette a dubaji vállalatot, amelynek a jól értesültek szerint majd hatvanmilliárd dollár a tartozása. Sokan úgy vélik – aki fizet, az petyegtet alapon –, hogy a nagy olajipari szomszéd, amelynek semmi sem drága, egyre jelentősebben bele fog szólni a dubaji ügyekbe, és korántsem áll meg a gazdasági kérdéseknél.
Egyébként Dubajban megrökönyödést keltett a nemzetközi sajtó hisztériája, amellyel az átütemezést fogadta. Az Al-Badzsán dubaji lap vezércikkében a következőket írta: „Ha Abu-Dzabi két hétre csupán tíz százalékkal csökkenti olajkitermelését, akkor az olaj világpiaci ára felmegy hordónként 90 dollárra. Egy hónapnyi ilyen áron történő kitermelés fedezi Dubaj összes tartozását. Miről beszélünk?”
Az egyébként a sajtónak nem szívesen nyilatkozó Mohamed sejk sem tudta megállni, hogy ne válaszoljon a nemzetközi média érdeklődésére. Biztosította, hogy Dubaj gazdasága egészséges, és szilárd lábakon áll. Néhány perces interjújában arról kezdett filozófiai értelmű példabeszédbe, hogy vannak, akik megdobálják a gyümölcsöt hozó fát.
Mindenki elgondolkodhat rajta, hogy vajon kik ezek a kődobálók.
