Köznapló

November 20., péntek
A politika világa föllélegezhet: bundabotrányról tudósítanak a hírek. Meg lehet lazítani a nyakkendőket, pár hétig a csaló futballistákról beszélnek majd, nem a közpénzből pornócsatornát előfizető angol miniszterről, nem az amerikai bankárról, aki piramisjátékkal milliárdokat zsebelt be, vagy a mi Hunvaldunkról, a korrupció egének hazai csillagáról.
A bulvár svájci másod- és német harmadosztályú klubokról ír majd, meg arról, hogy ezekkel a magyar első osztály – immár bundában is – azonos nívón mozog.
De vannak más hírek is. Lesújtóak.
Végleg kiderült, hogy a globális fölmelegedés tudományos blöff. Akik azt állították, a növekvő légszennyezettség miatt környezeti katasztrófákkal kell számolnunk, s ezzel magyaráztak minden felhőszakadást, erdőtüzet vagy gleccserolvadást, hazudtak, vagy nem értettek hozzá.
A magát abszolútnak és csalhatatlannak állító tudomány rútul becsapott minket.
Bolygónk hőmérséklete száz év óta csupán háromnegyed fokot nőtt. Mit jósoltak a tudomány emberei? Hogy az elkövetkező húsz évben ötször-hatszor enynyit fog. Ma már biztosra mondható, ez csupán kávéházi hipotézis. Ha pedig az, akkor a kutatásokra kiadott milliárdok a semmibe vesztek – vagy szélhámosok zsebében kötöttek ki.
Hová vezet ez? Merre tart ma a világ?
Iránban halálra ítéltek embereket, mert lázadást szítottak a választások után. Tőlünk három falura egy tucat holland család él. Sokukat azzal riogatták, hogy Hollandiát el fogja önteni a tenger. Elhagyták az otthonukat egy hamis hír nyomán, hogy hozzánk meneküljenek.
És ezért senkit nem állítanak bíróság elé. Senki nem mond legalább annyit: bocsánat, tévedtem.
Szépen vagyunk.
Csak azt nem értem, hogy aki használta az agyát, miért nem jött rá előbb, hogy becsapják? Talán félt? Lehet. Ha teljesen megbolondult a nyugati világ, miért épp a tudomány volna kivétel?
Galilei idejében a tudósnak kellett védekeznie, s most, mintha boszszút akarnának állni azért, amit akkor elszenvedtek, néhány politikussal összefogva ők vádolnak minket, hogy nem előírás szerint gondolkozunk.
Színtiszta középkor, csak épp a feje tetejére állítva…
Pár hete arról beszéltem valakivel (egyikünk sem szakember, csak olvasunk ezt-azt), hogy a növekvő légszennyezettségnek nem lehet oka az elsivatagosodás. Nagy Sándor idején Afrika északi fele úgy zöldellt, mint ma a Balkán, az Alpok lejtői vagy nálunk a Börzsöny. És mert az autók és a hőerőművek csupán száz éve füstölnek, arra kéne válaszolni előbb: mi az oka annak, ami eddig történt, és csak utána jósolni.
Nem így logikus?
Delphoiban a papnők okosabbak voltak.

November 22., vasárnap
Bakács. Tudják, aki az asztalra tehénkedett a Megasztár zsűrijében, és mert nem értett a zenéhez, oltári marhaságokat mondott. Ettől lett médiasztár. Hallották, hogy járt? Passzióból lefasisztázott pár embert.
Csakhogy a Goj Motorosok tagjai az ilyen passziózásra elég érzékenyek, és följelentették. Mit ad isten, a bíróság az acélsisakosoknak adott igazat. Elsőre és másodjára is.
Elítélték, és most Bakács Tibor csodálkozik. Ahogy a Népszabadság és benne Révész Sándor is. Valami nagy-nagy csodálkozás kezdődött el a balliberális oldalon. Várom, milyen kifutása lesz ennek a példa nélkül álló, egyre terjedő csodálkozásnak.
Vicces helyzet, de nem attól, mintha ez a Bakács olyan vicces volna. Nem. Emberünk inkább zajongani szeret. Lebontásra ítélt épületek elé vonul, föláll egy téglakupacra, és balladás hangon protestál. Kevés sikerrel. Az épületet, míg beszél, szünet nélkül bontják. Mire befejezi, el is vonul a brigád. Az utolsó ember odaköszön. A szája sarkában cigaretta parázslik.
Bakács csak akkor csendesedik el, ha kvalitásos emberrel akad össze. Olyankor szinte megnémul.
Fábry a Nap-keltében felmosta vele a stúdiót. A szituációművészt hárman faggatták, Bakács volt az egyik, de csak állt, nyekegett, habogott. Úgy viselte magát, mint akinek szóltak: nincs oka félelemre, ez olyan ring, ahol csak ő üthet, erre, durr, egyik pofont a másik után kapta.
Neve végén szerepelt egy cifra tartozék, húzta, mint egy utánfutót: ő volt a Settenkedő. Mostanában nem viseli. Elhagyta valahol? Vagy vége lett a settenkedésnek? Rossz jel. Nincs üvegfúvó, se kintornás, se szíjgyártó, és tessék, már settenkedő sincsen. Mi lesz velünk, ha senki nem vállal nehéz munkát? Egyáltalán: most, hogy nem settenkedik, miben utazik? Tudom, Klubrádió: Bánó, Kuncze, Orosz Jóska, Gálvölgyi – de én olyasmire gondoltam, ami nincs leöntve szósszal. Hogy mi a szósz? Ami eltakarja a lényeget: az embert. Nem látszik belőle más, csak a cégjelzés. A hovatartozás.
Amit aztán a bíróság csap alá tart, lemos, és meghozza az ítéletet.

November 23., hétfő
Kocsiban ülök a főtéren, a vonatot várom, hogy meghozza a feleségemet Vácról. Kivételes percek ezek: hallgathatom a Bartók rádiót – otthon nincs mód rá, „árnyékban” lakunk. Ismerős dallam üti meg a fülemet: valamikor az Eurovízió adásai kezdődtek ezzel. A bemondó közli, hogy a Te Deum Charpentier műve, XIV. Lajos gyógyulására írta. Lendülete, öröme annak szólt, hogy a Napkirály visszanyerte egészségét.
Hirtelen felötlik bennem: írt-e valaki Európa innenső felén zenét, amely az Elbától keletre lakók örömét fejezi ki, hogy felgyógyultak a rabságból: elnyerték szabadságukat? Nem. Senki. A berlini Festspielhausban Beethovent játszottak (Bernstein dirigált), mintha 1989 őszén csak és kizárólag a németeknek lett volna okuk, hogy boldogok legyenek.
A huszadik évfordulót is így ünnepelte Kelet-Európa: statisztált a német újraegyesítés emlékünnepéhez. (Walesa dominót lökdösött.) És miért? Mert saját örömre alig van okunk. Minket becsaptak. Ami 1989 őszén történt, a németekért történt. Akik 1939-től 1945-ig fölperzselték egész Európát.
Így megy ez.
Minket előbb a Kelet csapott be, majd a Nyugat – nem késlekedhetünk tovább. A magyarok sorsát a magyaroknak kell helyes irányba fordítaniuk.

November 24., kedd
A frászt hozta rám az egyik olvasó. Telefonált, hogy egy nyírfát sehol sem szokás ültetni, csak kettőt vagy hármat. Tessék. Nem elég, hogy kertészként dilettáns vagyok, még hencegek is vele. Elültetek egy fát, és cifrázom, hogy Csehov tiszteletére, meg ilyenek, aztán csodálkozom, ha megmosolyognak érte.
Csakhogy…
Én a kerttel úgy vagyok, ahogyan az írással. A megszokottat sehogy sem kedvelem. Egy üzemi lapnál kezdtem a pályát. Épp csak leadtam az első riportot, már jött is ki szobájából a szerkesztő asszony. Rám nézett, és azt mondta: így nem szoktak írni. Visszanéztem rá, s azt feleltem: én csak így tudok. Néztük egymást. Én reménnyel, ő reménytelenül. Aztán visszament a szobájába, és becsukta az ajtót.
Hasonló a helyzet a kertünkkel.
Nemigen láttam, hogy valaki a meredek kertje közepébe hosszú lépcsőt épített volna, ami ráadásul egy sapka pénzbe került. Viszont senki nem volt, akit hidegen hagyott. Föllépdeltek a közepéig, ott leültek, és sóhajtottak egy nagyot: hát igen!
Hogy a lépcsőre gondolnak-e, a kertre, a Dunára, a túlparti Pilisre, vagy ránk, a háziakra, nem tudom. Csak azt látom, senki nem tudja megállni: mindenki elindul rajta fölfelé.
Az írást is így képzelem. Elindítani az olvasót a szavak lépcsőjén, hogy ha fölér, mondjon valamit. Amit mond, azzal kifizeti az igyekezetet. A szorgalmat. A készséget. De leginkább és mindenekfelett a reményt.

November 25., szerda
Négyéves a kicsi lány, mesekönyvet kapott születésnapjára. Címlapja a Rókaerdő varázslatos meséit ígérte, meg még valamit. Rajzokat. Engem az angol mesekönyvek illusztrációi mindig jókedvre hangolnak. De tán pontosabb, ha azt írom: elkápráztatnak. Sokat a kirakatban is felismerek. A Rókaerdő kolofonjában német cím szerepel, de elég volt ránézni, hogy lássam, nem lehet német. Itthon van néhány angol mesekönyvünk, rajtuk iskolázódott a szemem.
Brian Paterson, Eric Kincaid, Sandy Nightingale, de leginkább Beatrix Potter rajzaiból árad a természet iránt érzett szinte vallásos szeretet. Ami önmagában kevés volna ahhoz, hogy hőseik otthonosan kószálhassanak az erdőben, folyók partján, kisvárosok utcáin vagy egy baromfiudvarban. Kell még hozzá játékosság (amely nélkül egyébként sem angolkertek, sem bukmékerek, sem futball és tenisz sem lenne), s persze humor.
Az angol mesék szereplői állatok. Madarak. Néha egy gyerek. És persze fák. Öreg, sok rejtelmet ismerő fák. Minden hős érti a másik beszédét, s ha valami okból messzi vidékre tévednek, helyt kell állniuk. Ilyenkor a rajzok megtelnek titokzatossággal, némelyik beillene egy Shakespeare-darab díszletének.
De mindez nem tart sokáig. Jön a segítség, a képek kitisztulnak, s Vidra kapitánnyal, Vilivel, a sünnel vagy a jól öltözött Borz úrral rendbe jön minden.
Azt hiszem, legjobb soruk ezen a világon ma a mesehősöknek van. Főleg, ha angolok. Az övéknél csak azoké jobb, akik megrajzolhatják őket.