A növekedéshez olcsó pénz szükséges

Hazánk világviszonylatban a lassan növekvő országok közé tartozik legalább húsz éve. 2008-ban az 1990-es szint 139 százalékán álltunk. Erre jön a 2009-es és a várható 2010-es visszaesés. Ezt a növekedést is csak a bruttó társadalmi termék (GDP) alapján mérte a KSH. Az intézmény nem mentes az elhallgatásoktól, az adatokkal való zsonglőrködéstől. A hazai létnívó szempontjából meghatározó jelentőségű nemzeti jövedelmet (GNI) csak 1995-től mutatják ki. Akkortól is kizárólag azért, mert erre uniós szabályok kötelezték őket. Tanulsággal ennek ellenére még ez az idősor is szolgál. A nemzeti jövedelem (GNI) – amiből az országlakók direkt és indirekt jövedelme származik – jóval lassabban nőtt, mint a GDP és fele olyan sebességgel, mint a kettő különbözete. Az viszont nem más, mint az országból kivitt jövedelmek. A nem vizsgált 1990–95 közötti időszakban azonban még GDP-alapon is brutális visszaesés volt, miközben a külföldi tőke már előkelő jövedelempozíciót foglalt el.
Az elmúlt húsz év a létnívót meghatározó nemzeti jövedelem számottevő növekedése nélkül telt el. A stagnáló összjövedelem a társadalom általános leromlását okozta, miközben egy szűk réteg részesedése jelentősen megnőtt. Mára egyre több független gazdasági elemzőnek világos, hogy a növekedést mellőző állapot kialakulásában és tartós fennmaradásában a fő szerepet a drága pénz játszotta. A drága pénz miatt növekvő jövedelemrészek kerültek külföldre, és bezárult a hazai tőkefelhalmozás lehetősége. A jegybank pénzpolitikája csak két szempontot követ. Részint az államadósság finanszírozhatóságának biztosításához szükséges pénz előállítása, valamint a számukra kényelmes nagyságrendű devizatartalékok tartása. A hazai reálgazdaság ügyeivel soha nem foglalkozott. A kettős cél az infláció feletti magas reálkamattal elérhető… Ez a pénzpolitika kitűnő üzleti lehetőséget biztosít a pénzügyi befektetőknek. A hazánkba települő exportorientált cégeket pedig nem zavarta, mert ők a finanszírozást olcsó pénzekben oldották meg, sőt hazánkbeli cégeiknek nyújtott tagi kölcsöneik révén az adózás elől is dollármilliárdokat tudtak kimenteni. Olcsó hitel híján, magas adóterhek mellett számottevő hazai tulajdonosi réteg nem alakult ki. Hazai vállalkozóink versenyképességéről még a visegrádi térségben sem beszélhetünk.
Az export erős, kétszámjegyű visszaesése és az ehhez kapcsolódó drasztikus és tartós GDP-zuhanás remélhetőleg a kormányra készülő politikai erőket rádöbbenti, hogy a drága pénz politikáját olcsó pénz politikájára kell cserélni. A törvény erejével és a közvélemény erős nyomásával kell megzabolázni a nemzeti bank vezetését az országot katasztrófába taszító politikája megváltoztatására. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) húsz éve a függetlensége álcája mögé bújik. Függetlensége ugyanis valóban korlátlan. Nemcsak a kormánytól független, de a parlamenttől is, hiszen tevékenységének ellenőrzésére még a számvevőszék sem hivatott. A politikai közbeszéd pedig húsz év alatt nem jutott el oda, hogy a jegybanki tevékenység elemeit közérthető módon tematizálja. Attól még ma is tabuként irtózik. Akik ezzel próbálkoztak, azokat jobb esetben csak elhallgatták. A sorozatos jegybanki veszteségeket az államkassza máig zokszó nélkül állja. Felmerül a kérdés, hogyan lehet nagy baj nélkül olcsó pénzt csinálni. A jegybankkal való szoros együttműködés nélkül bízvást sehogy. Vezetői legutóbb is kinyilvánították szándékukat, amikor a kamatokat 2008 őszén ismét az egekbe emelték.
Balga dolog arról is hallgatni, hogy a drága pénzpolitikának befolyásos a haszonélvező tábora. Ennek a tábornak része a jegybank vezetése is. A jegybank Magyarországtól ugyan független, de nem független a drága pénz haszonélvezőitől. Ennek a kártékony szimbiózisnak a megszüntetése lenne a legfontosabb politikai feladat a választások után. Az ügy érdekében mindenekelőtt szót kell érteni az IMF–EU-kettőssel. Nem érdekük ugyanis a mi sikertelenségünk, és nem akarják elveszíteni a pénzüket. Fontos, hogy a pénzpolitikai váltás idején mellettünk álljanak. A fogyasztói kereslet feltehetőleg jövőre sem élénkül számottevően, így a külkereskedelem még devizát termel ahelyett, hogy fogyasztana. Ez enyhíti a finanszírozási nyomást. Külföld helyett a hazai befektetők felé kellene fordulni. Több ezer milliárd forint áll a kötelező magánnyugdíjalapokban, amit most esztelenül herdálnak. A befizetők boldogok lennének, ha eddig valaki állampapírhozamot biztosított volna nekik. Erre lehetőséget kell teremteni. Helyi forgalmú pénzhelyettesítők alkalmazásában is ezermilliárdos lehetőségek vannak. A helyettesített pénz finanszírozhatja az államot. Kiváltképpen, ha a kisbefektetők hozamait nem adóztatnánk. Ha megcsappan az érdeklődés a külföldről jövő források iránt, a jegybank bátran mehet lefele a kamatokkal. Olcsóbb pénz esetén a gazdaság élénkül. Élénkülést tapasztalva újraindul a termelőtőke bejövetele is, ami ellensúlyozná a korábban busás hasznokhoz szoktatott pénztőke kivonulását. Nem kellene drámai forintleértékelődésre számítani.
Van tehát más lehetőség is, mint a drága pénz, magas reálkamat politikája. Mindenütt ezt tették a velünk együtt az EU-ba lépő eredményesen növekvő országokban. A jegybank fenekestül való felforgatása nélkül azonban nem lesz olcsó pénzpolitika és növekedés. További mesterkélt egyensúly kipréselése viszont szociálisan válik lehetetlenné, és gyorsan aláássa az új kormány támogatottságát.

A szerző közgazdász