Első nyomtatásban megjelent publikációja tudomásom szerint a Művészettörténeti Értesítő 1966-os számában látott napvilágot, és az esztergomi várkápolna XIV. századi freskóiról szól. Mintha egész pályája, sorsa, élete Esztergomhoz kötné…
– Esztergom, a hajdani főváros meghatározó volt az életemben, és ma is az. Három testvéremmel együtt erősen kötődünk a városhoz. A bazilikára néző gyönyörű kertünkben minden nyáron nagy családi összejöveteleket tartunk. Itt élhetek a hobbimnak, a kertészkedésnek is. Testvéreim gyerekei, tizenkét unokaöcsém és unokahúgom ebben a kertben töltötte a vakációkat édesanyám felügyelete mellett. Összetartó család vagyunk.
– Szülei is esztergomiak?
– Édesapám igen, édesanyám pesti; az esküvőjük után három évvel, 1938-ban költöztek Esztergomba. Édesapám végzettsége jogász, az előmenetele szempontjából kedvezőbb volt a szülővárosban kezdeni, mint a fővárosban. 1950-ben eltávolították a pályáról, csak 1956 után kerülhetett a városi, majd a Prímási Levéltárba. A levéltári kutatómunkát nagy örömmel végezte, több mint nyolcvan tanulmányt publikált. Édesanyám latin–művészettörténet–történelem szakot végzett, 1932-ben doktorált művészettörténetből. 1954-től a Keresztény Múzeum művészettörténésze volt. A múzeum nemzetközi kapcsolatait és jeles szakkönyvtárának alapjait ő teremtette meg. Mi is sokszor megfordultunk édesanyánk munkahelyén, gimnazistaként a húgommal már idegenvezetést is vállaltunk a városban és múzeumaiban. Az esztergomi várban, a várkápolnában és Vitéz János dolgozószobájában, az úgynevezett studiolóban már gyerekként magyaráztam a freskókat az oda látogatóknak magyarul és németül. Amióta az eszemet tudom, a művészet és a művészettörténet érdekelt. Történelemből gimnazistaként országos versenyt is nyertem.
– Esztergom még a pápalátogatás idején is siralmasan lepusztult képet mutatott, negyven év örökségét ilyen gyorsan nem lehetett eltüntetni. Gondolom, az ötvenes években még rosszabb lehetett a helyzet.
– A háború rengeteg kárt tett ebben a műemlékekben oly gazdag városban. A bazilika fémkupoláját szétlőtték, még a hatvanas években is omlottak a kövek a hatalmas épületről. A szomszédos szeminárium épületébe és a káptalani paloták egy részébe oroszok költöztek be.
– A családi háttér és a történelmi város alapján egyenes út vezetett a művészettörténet irányába?
– Igen is meg nem is. A nehézségek már a nyolc általános után kezdődtek: nem akartak sehová felvenni 1953-ban, a legnehezebb időkben. Végül csodával határos módon bekerültem a közgazdasági technikumba, ahonnan átmehettem a Dobó Katalin Gimnáziumba, ott érettségiztem 1957-ben. Az egyetemi felvételi vizsga után az akkor szokott módon utasítottak el: „A felvételin megfelelt, de helyhiány miatt nem nyert felvételt.” Mégis elkezdhettem a tanulmányaimat szeptember közepétől, mert Jóború Magda, az akkori oktatási miniszter fellebbezésemre a javamra döntött.
– Diploma után ott is maradt az egyetemen?
– Nem. 1962-ben végeztem, és ősztől az esztergomi vármúzeumban dolgoztam. Öt évvel később doktoráltam, majd 1969-ben kerültem az ELTE-re. Ez úgy történt, hogy az UNESCO égisze alatt működő Comité International d’Histoire de l’Art (CIHA) a XXI. művészettörténeti kongresszust Budapesten tartotta az ELTE művészettörténet tanszékének akkori vezetője, Vayer Lajos professzor szervezésében. Ő hívott a tanszékre a kongresszus tudományos titkárának. A szüleim után neki tartozom nagy hálával. A megbízás csupán egy évre szólt, de 1970 márciusára akadémiai munkatársi kinevezést kaptam. Oktatói státusba csak később kerültem, de kezdettől fogva tanítottam. 1993 óta vagyok egyetemi docens, 2001-től professzor.
– Ezzel kicsit eltávolodott Esztergomtól.
– Nem. Tudományos munkáim szinte mindig odakötöttek. 1976-ban szereztem kandidátusi fokozatot, és a témám – a közép-európai, főképpen a magyarországi falfestészet itáliai trecentokapcsolatai – Esztergomból vezetett Közép-Európa és egész Európa XIV–XV. századi falképeinek tanulmányozásához. Az esztergomi várkápolna trecento falképeitől egyenes volt az út Vitéz János dolgozószobájának reneszánsz freskóihoz.
– Mi az, ami mindenki számára biztosan elfogadható a reneszánsz freskók történetéből?
– Az esztergomi Várhegyen 1934-ben kezdték el a kutatást az 1938-as Szent István-évre készülve. Az ünnepségek egyik fő színhelye Esztergom volt, Szent István szülőhelye és az ország első fővárosa; Lepold Antal kanonok, tudós történész vezette a műemléki feltárást Gerevich Tibor professzorral. A kitűnő műemléki helyreállítás 1938-ra elkészült, nemzetközi ünnepség keretében, az olasz király részvételével adták át a középkori királyi, majd érseki vár napfényre került pompás helyiségeit. Aztán hamarosan kitört a második világháború, és a tudományos feldolgozás csak részben történt meg. A reneszánsz falképek stílusjegyeiről nem ismerjük Gerevich Tibor véleményét. Lepold Antal határozta meg Vitéz János érsek dolgozószobájaként a kápolna közeli első emeleti termet, ahol a négy sarkalatos erény allegóriája in situ látható az oldalfalon lodzsás építészeti keretbe foglalva. S ő volt az, aki ennek a studiolónak a falait ékesítő festészeti dekorációnak a humanista ikonográfiai programját rekonstruálta. A háború után, a hatvanas években a restaurátorok kiegészítéseket is végeztek, ami a festő meghatározását nehezítette. Ők igyekeztek értelmezni a freskót. Ami hiányzott, azt megfestették.
– És mi az, amit az ön hipotézisével kapcsolatban néhányan vitatnak?
– Erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni, mert a teóriámmal – hogy Botticelli volt a festő – kapcsolatos támadások nem szakmai lapokban, hanem főként a Mozgó Világban és az Élet és Irodalomban jelentek meg. A 2007-es firenzei magyar reneszánsz és humanizmus nemzetközi konferencia tanulmányai se olvashatók még nyomtatásban. A szakma képviselői nem foglalkoznak a témával, meg se nézik a freskókat. Igaz, még folyamatban van a képek megtisztítása. Bizonyára a munka befejezése után lesz nagyobb érdeklődés a szakma részéről.
– A képek datálásában azért nincs vita, ugye?
– Abban nincs, és a freskókról karácsonyra megjelent könyvünkben Vukov Konstantin építészmérnök építéstörténeti szempontból is elemzi a festett lodzsa korának kérdését, hiszen a stílusjegyek is behatárolják, hogy mikor készülhetett a festés. Az én korábbi tanulmányaim rávilágítanak, hogy a XV. századi esztergomi érsekek közül csak Vitéz Jánost, az Academia Istropolitana, a négyfakultásos nemzetközi egyetem alapítóját tekinthetjük a falképek megrendelőjének, aki 1465–1472 között volt Magyarország prímása. Sem Vitéz előtt, sem utána nem volt olyan művészetpártoló érsek Esztergomban, aki a képek megrendelőjeként szóba jöhetne. Az Academia Istropolitana megnyitásának nemzetközi jelentőségű ünnepére, 1465. június 20-ra minden bizonnyal elkészült a studiolo kifestése, amely vizuálisan megjelenítette az egyetem humanista programját. Ahhoz, hogy ez a kutatási eredmény széles körben elfogadható legyen, behatóbban ismernünk kellene Vitéz János esztergomi érsek életét és gondolatait, aki a korszak Európájának egyik meghatározó szellemi alakja volt. Lux Pannoniaenak nevezték, Magyarország fényének! Vitéz János már Váradon is, ahol 1445–1465 között, húsz éven át volt püspök, létesített egy akadémiát, ahol nemcsak filozófiával foglalkoztak, mint a Firenzében, hanem természettudományokkal, matematikával, fizikával, csillagászattal is. Vitéz Jánosnak gazdag humanista könyvtára volt, amely Mátyás számára is mintául szolgált. A studiolo freskóinak a kulcsa tehát abban rejlik, hogy Vitéz János európai tekintélyű szellem volt. A törökellenes összefogást sürgető diplomáciai tárgyalásai révén a kor valamennyi hatalmasságával tárgyalt. Semmi meglepő nincs abban, ha egy ilyen személyiség a fiatal Botticellit megbízza dolgozószobája kifestésével.
– Hagyományosan kinek tulajdonították a studiolo képeit?
– Korábban azt gondoltuk, hogy a képet Filippo Lippi köréhez tartozó művész készítette, hiszen Botticelli az ő tanítványa volt. A Botticelli-életrajzok azonban arról nem írnak, mi az oka annak, hogy a 25 éves festő már olyan gazdag, hogy saját műhelyt nyitott Firenzében 1470-ben, és hogy őt bízták meg ebben az évben a Mercantia kereskedőcéh a város főterén álló házának nagytermében két erény allegorikus alakjának a megfestésével. Amely a része volt a kor jeles festőművésze, Piero Pollaiuolo csupán néhány hónappal korábban kiadott munkájának. Pollaiuolo erre beperelte a Mercantiát. Az ítélet szerint – a Medici család befolyásának köszönhetően – az erő allegóriájának festését Botticelli kapta. Ez a kép Botticelli eddig ismert legrégebbi műve. Az Uffizi képtárban látható Pollaiuolo erényképsora mellett.
– A témaválasztás azonossága mindenesetre különös.
– Ez az: miért éppen egy erény festésével kívánták megbízni a fiatal Botticellit Firenzében? S ehhez még per árán is ragaszkodtak! Festethettek volna vele portrét, tájat, Madonnát, bármit. Azt gondolom, azért, mert Botticelli ekkor már az erények festőjeként vált ismertté. Firenze számára nagy tekintéllyel bíró helyen készíthette a híressé vált erényallegóriákat, aminek nagy híre arra késztette a Medicieket, Firenze városának vezetőit, hogy akár per árán is, de ezzel a híressé vált festővel készíttessenek legalább egyetlen erényallegóriát. Hogy Esztergom „eldugott, isten háta mögötti porfészek” lett volna – ahogy az egyik hazai lapunk fogalmazott –, „ahová Botticelli aligha utazott el”, természetesen tévedés, de logikusan következik az elmúlt évtizedek Esztergom-megítéléséből. Ez a jövőben változni fog! Nemrég beszélgettem a padovai püspökség fiatal levéltárosával, aki elmondta, hogy nincs fogalmunk arról, mekkora ünnep volt Padovában, ha az egyetem rá tudta venni az esztergomi érseket, hogy egy doktori vizsgán elnököljön. A padovai püspök hónapokig készült, hogy méltó módon tudja fogadni a Magyar Királyság prímását. Egyszóval Botticelli felemelkedésében komoly szerepe lehetett az esztergomi megbízásnak. Egyébként több Botticelli-kutató művészettörténész is felfigyelt arra, hogy Botticelli Madonna-ábrázolásainak a hátterében olykor széles folyóvíz látható hegyekkel. Ilyen tájat Firenzében nem láthatott, és Rómában sem. Esztergomban azonban életre szólóan elbűvölhette a függőkert teraszáról a Dunára nyíló pompás panoráma.
– Ha levéltári forrás kerülne elő Botticelli esztergomi kapcsolatára, akkor az bizonyára perdöntő bizonyítéknak számítana.
– Nem ártana, de fontosabb, hogy megvan maga a mű, még ha töredékesen is. A művészettörténet legfőbb forrása maga a műalkotás! A levéltári forrás másodlagos. Nem ritka eset, hogy a mester megköti a szerződést, és a tanítvány készíti el a feladatot. A XV. századi Magyar Királyság egyébként vonzotta Európa művészeit, mesterembereit, kereskedőit. Botticelli szomszédságában laktak Firenzében a Vespucciak. A „kontinensnévadó” Amerigónak a testvére, Bernardo húsz évig Magyarországon élt, itt volt „munkaközvetítő”, több száz firenzeinek közvetített munkát. Ezek egyike lehetett a fiatal Sandro Mariano, akinek a ragadványneve Botticelli volt. Reméljük, sor kerül még a firenzei levéltár aprólékos átvizsgálására, hogy a magyar szempontból fontos iratokat összegyűjtsük. Vitéz János személyiségének igazi megismerésére még további kutatásokat kell végeznie a művészettörténetnek, a történelemnek, az egyháztörténelemnek és más tudományoknak, hogy teljes képet nyerjünk erről a kiváló főpapról. És remélem, hogy Wierdl Zsuzsa festő, restaurátorművész kitűnő munkája nyomán néhány év múlva hitelesen fog előttünk állni a pályakezdő Botticelli nagy jelentőségű falképegyüttese az esztergomi várban.
– A Vitéz-studiolo körül kirobbant viták mintha nem is a freskók festőjéről szólnának, hanem a magyar múlt művészeti alkotásainak nem kellő értékeléséről, a tudományosan megalapozott nemzeti öntudatról.
– Mert erről is van szó. Tulajdonképpen az egész magyar történelmet újra kellene gondolnunk, újra kellene írnunk, a kalandozásoktól kezdve napjainkig. Mintha nem akarnánk tudomást venni arról, hogy a középkori Magyar Királyság európai nagyhatalom volt, és amikor a török hódoltság után felszabadult az ország, úgy tudtunk bekapcsolódni az európai művészeti és szellemi vérkeringésbe, mintha nem is lett volna a százötven év félelmetes pusztítása, rombolása. A hazai művészet és műpártolás európai színvonalára bizonyíték Esztergomban a porta speciosa, a III. Béla királyunk által is építtetett székesegyház díszkapuja, a királyi várkápolna, az Anjou-kori falképek és ezt követően a Vitéz-studiolo freskódísze. Utóbbi megismertetése a világgal Botticellitől függetlenül is fontos, hiszen ebből a korból egyetlen főpapi dolgozószoba sem maradt fenn Európában, még a humanista műveltségű reneszánsz pápák studiolóját sem ismerjük! A fennmaradt vagy irodalmi említésből ismert reneszánsz dolgozószobák polgárok megrendelésére készültek, mint Cosimo Medici vagy Federico da Montefeltro jeles hadvezér, Urbino urának studiolója. Vitéz János, a Lux Pannoniae, a nagy műveltségű, európai látókörű főpap és államférfi studiolójában az erények állnak a középpontban, amelyeket a bolygók diadalmenetei világítanak meg, hasonlóképpen Dante látomásához, aki a Paradiso első hét körében a bolygóktól beragyogott erények uralmát látta.
origo.hu
5 magyar harcos a balliberális gyűlölethadjárattal szemben – évek óta büszkén állják a sarat
