Ha egy szakmunkás jól ért mesterségéhez, Kuvaitban nyert ügye van. Sehol sem élnek olyan jól az orvosok, a mérnökök és az autószerelők, mint itt. A csillogó autócsodák amolyan népautónak számítanak az öböl mentén, Kuvaitban ez hatványozottan igaz. Itt nem áldozott le az amerikai benzintemetőknek, hiszen egy dinárért (körülbelül 650 forint) húsz litert is tankolhatunk, ezzel szemben ezért az összegért csak tíz liter vizet adnak! Marad tehát a kocsi, az egyetlen csoda, amellyel a fiatalok kiélhetik szenvedélyüket.
Aki ad magára – és itt gyakorlatilag mindenki ad –, az nyitott kocsit vesz, de ez az örök nyár hazájában – most, amikor önök ezt olvassák, Kuvaitban kellemes 20–22 fok van, és lágyan fúj a langyos szél a tenger felől – nem okoz problémát. Legyen mondjuk Ferrari vagy Mustang. Ezt a legújabb divat szerint matt hatású fóliával vonják be indiai–pakisztáni–bangladesi vendégmunkások, amely ugyan legfeljebb fél év alatt lekopik a kocsiról, de ez nem számít sokat a mának élő srácoknak. Vagy újra felrakatja rá a fóliát, vagy vesz egy új autót. A csütörtök délutánt – hiszen itt a péntek és a szombat a hétvége – a ruhaboltban tölti, hogy megvegye azt a fehér atlétatrikót, amelyre nemcsak rá van írva, hogy Armani, de valóban az olasz cég varrta. Hosszú órákon át varázsolnak csajozós frizurát a fekete sörényéből, az este pedig a szerelemé. Ott, a Második Körgyűrűn, Kuvait központjától épp egy ugrásra, amelyet a helyiek nem így neveznek. Azt mondják, ez a Szerelem Útja. Fiúk és lányok járják zajos és gyors násztáncukat száz kilométeres sebességgel, előzgetnek és követik egymást. Van, amikor a szerelem révbe ér, de a legtöbbször megmarad szórakozásnak, incselkedésnek. Ha véget ér az éjszaka, jön a várakozás az újabb hétvégére.
Közben ezek a hiú srácok megmaradtak belül nincstelen és nagylelkű sivataglakóknak, a csillogó kocsi épp olyan máz, mint a gyorsan lekopó fólia az autón. Nagyon is szívesen segítenek a külföldinek és egymásnak, az aranyifjak látszólag nemtörődöm stílusa szerencsére megtévesztő. Ők ugyanis azonnal megállnak a bajba jutott autósnak segíteni az út mentén, talán többen is a kelleténél, egymással versenyezve, ki használja a poroltót az égő kocsi eloltásához. Az pedig nem meglepő, hogy egy-egy autó néha kigyullad, hiszen jószerivel senki sem tartja karban kincset érő autóját. Két év múlva persze a leggyönyörűbb járgányok is elhasználódnak, így levetik, eladják töredék áron. Talán Kuvait így az egyetlen hely, ahol a pakisztáni bevándorló építőmunkás hároméves BMW-vel érkezik a munkahelyére.
Mondani sem kell, a hiúság nem kedvez a mély lelki életnek, amely egy alapvetően iszlám értékeket valló országban nehézkessé teszi a mindennapokat. Kuvaitban ennek megfelelően nincs alkohol, még a szállodákban sem. Egy rövid időre még az alkoholmentes sört is betiltották, mondván, az bűnre csábít, de ma azért azt lehet kapni, kevés segítséget nyújtva az alkoholizmussal folyamatos harcban álló nyugati vendégmunkásoknak. Akik azért vannak elegen, szeletet hasítva maguknak a száguldó kuvaiti gazdaság cégeiből. Ha ki akarnak rúgni a hámból, elmennek a Hard Rock Café szórakozóhelyre, amely nevénél sokkal udvariasabb helyet takar, természetesen alkohol nélküli mulatságot ígérve. Akinek pedig nagyon-nagyon forró a vére, az átugrik Bahreinbe vagy Dubajba, és ott iszik, mivel ott ez engedélyezett. Csak nagyon drága és a kultúrától teljesen idegen. Kuvait ugyan arab állam, de nehéz nem észrevenni a rengeteg külföldit az utcán. A hárommilliós lakosságból nagyjából egymillióan kuvaitiak, a többiek az országot működtető bevándorlók más arab államokból vagy Dél-Ázsiából. Srí Lankáról, Indiából, Pakisztánból vagy Bangladesből, valamint persze a Fülöp-szigetekről, amelyek Ázsia szinte teljes bejárónőigényét kielégítik. Valamint itt vannak az amerikaiak, a mára szinte természetessé vált barátságtalan nagykövetséggel, amely előtt áthatolhatatlan falakból és szögesdróthálókból összeeszkábált, furmányos védmű áll. A katonák a sivatagban épült bázison pihennek-gyakorlatoznak, s innen indulnak Irakba vagy térnek haza a pokollá vált országból. A városban szinte nem is látni őket. Kuvait élénken emlékszik az 1991-es háborúra, mikor az északi szomszéd megtámadta őket, így az amerikaiak jelenléte nekik megnyugtató. Persze senki sem szereti, ha fegyveres külföldiek állomásoznak nála, már csak személyes büszkeségből sem örül neki, de Kuvait nincs olyan helyzetben, hogy ujjával pattintgatva irányítsa a nagyhatalmakat. Csöppet sem akarja magára haragítani óriási szövetségesét, óvatosan puhatolózva erősíti az együttműködést az Öböl-menti Együttműködési Tanáccsal (GCC), azaz Szaúd-Arábiával, Ománnal, Katarral, Bahreinnel és az Egyesült Arab Emírségekkel. Ott van ugyanakkor a közvetlen közelükben Irán, ahová sokan menekültek Irak támadása elől, s nem Kuvait akarja eldönteni, ki győzzön a perzsa és az amerikai birodalom közül. Inkább vár és nem tesz visszavonhatatlan kijelentéseket.
Kuvait nem csak politikai szempontból vár. A mindennapokban sem sietős ország, békés és csendes lakók élnek itt, az öbölországok arabjainak jellegzetes méltóságával és szertelen pontatlanságával. Itt a dudát épp annyira használják, mint Európában, a jellegzetes kavarodást a bazárban inkább Damaszkuszban kell keresni, nem Kuvaitban. Bár újságíróként időben elkezdődő sajtótájékoztatót még nem láttam, de a háromórás csúszás azért túlzás. Itt pont ennyivel a kiírt időpontot követően érkeztek meg a királyok és emírek az éves csúcstalálkozónak otthont adó Bajan-palotába. A kora délutáni eseményből egy egész napon át tartó alkalom kerekedett, az idegeskedő és állandóan valahová rohanó stábok és újságírók tagjai azonban itt csendesen cigarettáztak, valamint újabb és újabb kávékat ittak, jókedvűen konstatálva, hogy nincs más munka. – Ugyan már, testvérem, nyugodj meg, gyújts rá! Az esemény is elkezdődik, insallah! – mondta egy kolléga a palota előterében, utalva arra, ha Isten is úgy akarja, a királyok be fognak vonulni, erről pedig képek, filmek és cikkek születnek. Ha azonban a Mindenhatónak más tervei vannak, mi, emberi porszemek minden erőnkkel is kevesek vagyunk ennek megakadályozására. Máshogy fogalmazva itt Istenben bíznak, és a puskapor is benedvesedhet.
origo.hu
Orbán Viktor: Három év alatt közel 40 százalékos minimálbér-emelés
