Az eladósodottság tragikus mértékű

Manapság sok szó esik az egyes országok eladósodottságáról. Szokás tragikusan eladósodott országokról is beszélni. Elismert nemzetközi szakértők hazánkat is ebben az összefüggésben említik a leggyakrabban. A 2008-as őszi államcsőd előtti hónapok (sőt évek) hitelfelvételei is ezt mutatták. Új hiteleket csak tetemes kockázati felárral kaptunk. Két-három százalékkal többet kellett fizetnünk, mint térségbeli konkurenseinknek. Majd ezután már ennyiért sem adtak, ezért fordult a kormány kétségbeesve az IMF-hez és az EU-hoz. Ettől kezdve rájuk hárult az államcsőd kezelése. Korábban a hitelminősítő intézetek egyre magasabb kockázati besorolást tettek közzé a hazánknak folyósított deviza- és forinthitelekre.
A szigorú és makacs tények ellenére egyes kormányhű pályatársaink vitatják eladósodottságunk tragikus mértékét. Ők azzal érvelnek, hogy más EU-tagországok nálunk jobban el vannak adósodva. Hazánk bruttó adóssága ugyan a GDP 105 százaléka, de ugyanez Németország esetében már 178, Ausztriában pedig 252 százalék. Azt is szokták mondani, hogy mi fejenként csak 21 ezer euróval, a németek 63 ezerrel, az osztrákok egyenesen 100 ezer euróval tartoznak. Adósságunk tehát közel sem tragikus, nyugtatják magukat és a közvéleményt. Ezt az érdekvezérelt valótlanságot csak úgy lehet leleplezni, ha megvizsgáljuk, melyik ország miként viselkedett az adósságteher alatt a válság legkritikusabb időszakában.
Kritikus időszaknak a 2009-es esztendő első féléve tekinthető. Ebben az időszakban szinte kivétel nélkül minden EU-tagország gazdasága zuhant, a harmadik negyedévben viszont már itt-ott élénkülés volt tapasztalható. Példaként Ausztriát hasonlítom hazánkhoz. A szoclib ideológia szerint ugyanis az osztrákok sokkal jobban el vannak adósodva, mint hazánk. Az első félévben a 252 százalékos osztrák eladósodottság Ausztriában 3,3 milliárd eurót hozott. Ezt mutatja az Osztrák Nemzeti Bank hivatalos fizetési mérlege, hiszen a folyó fizetési mérleg ennyi pozitívummal zárult. Enynyi maradt nekik azután, hogy a 252 százalékos adósságukkal kapcsolatos minden fizetnivalójuknak eleget tettek. Magyarországon viszont az adósságterhek kifizetése után maradt 100 millió euró hiány, amit újabb hitellel kellett pótolni. Sokkal érdekesebb az, amiként ezek a szaldók előálltak. Az osztrákok export-import szaldója romlott, kevesebb bevételük keletkezett a hagyományosan sikeres turizmusból is, de virágoztak külföldi direkt tőkebefektetéseik és az oda nyújtott hiteleik is. Így maradt nekik nettó 3,3 milliárd eurójuk. Ezt szét lehet osztani nemzeti jövedelemként az osztrák vállalkozóknak és a munkavállalóknak.
Teljesen más képet mutat a magyar szaldó összetétele. Tőlünk kivittek tőkehozadék és kamatok címén mintegy 2,8 milliárd eurót külföldre. Ezt kellett elvenni a nemzeti jövedelemből a megszorításokkal. Az áruforgalom és a szolgáltatások forgalma viszont szinte ugyanekkora pluszszaldót termelt. Emögött az van, hogy sokkal kevesebbet költünk külföldön és nem vettünk annyi autót, tévét, műszaki cikkeket (ez mind import). Nem mentünk külföldre, nem vásároltunk, mert nincs pénzünk. Nincs pénzünk, mert elvitték a megszorítások. Nekünk nincs pénzünk 105 százalékos eladósodottság mellett, az osztrákoknak meg van 252 százalékos eladósodottság mellett egy félév alatt 3,3 milliárd eurójuk, amivel nemzetük jövedelmüket ki tudják egészíteni. Nálunk a zuhanó GDP-nél is jobban zuhan a nemzeti jövedelem, az osztrákoknál pedig a GDP-zuhanást szépen fékezik azáltal, hogy a nemzeti jövedelmükhöz szép kiegészítések érkeznek külföldről (egyebek között tőlünk).
A szoclib felfogás szerint a nálunk jobban eladósodott osztrákok egy főre jutó jövedelme a kritikus 2009-es első félévben a korábbinál havi 115 euróval (31 ezer forinttal) került távolabb a miénktől, miközben náluk is abszolút értékben jövedelemcsökkenés volt. Én emiatt nevezem a magyar eladósodottságot tragikusnak és szinte végzetesnek. Nyilvánvaló, hogy ezt a nemzetpusztító egyensúlyt a következő kormány nem lesz képes fenntartani. Egyebek mellett azért sem, mert a jelenlegi kormánypárt (a jövőbeni ellenzék) a leírtaknak megfelelően a közvéleményt tájékoztatja, és némi ferdítéssel felelősként az új kormányt jelöli meg. Arra viszont nincs esély, hogy az osztrákokéhoz hasonló helyzet álljon elő. Nekünk ugyanis csak gazdasági emigránsaink vannak, és nem valós külföldre befektetőink. A jövedelemáramlás nálunk a külföld felé a jövőben is mínuszos lesz, mert nem mi illeszkedtünk be a globális gazdaságba, hanem minket illesztettek be tevékeny hazai komprádorok segítségével. Ez nagyon nagy különbség.
Közel végzetes eladósodottságunkon csak nagyon feszes keretek között és szilárd politikai elhatározottság mellett enyhíthetünk. A szükséges és nem konvencionális pénzügyi megoldásainkhoz mindenképpen meg kell nyerni az IMF és az EU jóindulatát és támogatását. Aligha hihető, hogy szívesen látnának Európa közepén egy teljes gazdasági összeomlást és az azt követő politikai zűrzavart. Ez az ő balsikerük is lenne, és sok pénzük bánná. Mindenekelőtt a túlnyomó részben külföldről jövő adósságfinanszírozást hazaival kell pótolni. Egyebek mellett az 1998 óta a magánnyugdíjpénztárakba kényszerített összegek visszaforgatásával az államkassza finanszírozásába. Ismert, hogy ezek a kasszák a befizetett tőke tekintélyes hányadát elbukták, tagjaikat megkárosították. Némi állami ösztönzéssel (a hozamok államkötvényhozamhoz kötésével) sokan önként intenének búcsút a pénztáraknak. Nem véletlen a szoclib igyekezet ezen ezermilliárdok láncra verésére.
További ezermilliárdos lehetőségek vannak a helyi szereplők pénzforgalmába történő pénzhelyettesítők alkalmazásának. Fel kellene tárni és főként megszüntetni az államadósság és a devizatartalékok kezelésében évente keletkezett, az államkassza és a jegybank között áramoltatott százmilliárdos veszteségeket. A hazai finanszírozás részarányának bővülése jótékony hatást gyakorolna a nemzeti jövedelemre is, hiszen a kamatok hazánkban maradnának.

A szerző közgazdász