Az elmúlt években veszedelmesen megszaporodtak a gasztroműsorok a magyar tévécsatornákon. Főznek modellek, gengszterek, pártértelmiségiek, kiérdemesült médiaszemélyiségek, s olykor még szakácsok is. Sokáig azt gondoltam, mi, magyarok túl szegények vagy képzetlenek vagyunk ahhoz, hogy olyan tévés gasztroműsorral álljunk elő, amelyben a látvány magáért beszél, vagy legalábbis nem mond ellent a szereplők valamelyikétől elhangzó mondatoknak.
A Bocuse d’Orról, a világ legjelentősebb szakácsversenyéről készült spanyol dokumentumfilm azonban még annyit sem mutat meg érzékletesen a versengő ételekből, mint a mi kis Mesterszakács című gasztrovetélkedőnk. Nem eléggé fontos az alkotóknak, mi készül végül a lemészárolt bresse-i csirkéből, a rajnyi kifogott laposhalból és királyrákból? Vagy a néző nem fontos valójában, egy dekadens korban a bennfenteskedés a legfontosabb, vagy valami más?
A verseny látványa ijesztő. A huszonnégy ország papírsapkás csapata kis, fémajtajú odúkban főz öt és fél órán át a lyoni szakácsiskola épületében, aztán elővonszolnak ketten-ketten valami irdatlan nagy tepsit, amin inkább legóelemnek, mint ételnek látszó kockák, kúpok, gömbök, tarajok sorakoznak geometrikus rendben. A zsűri megnézi (két perc), aztán meg is kóstolja (egy perc) a tévénéző számára egyforma, sivár látványvilágú versenyétkeket. Ezalatt a nézőtérről népes tömeg biztatja zászlókat lengetve a szakácsolimpikonokat, hogy hajrá, hajrá, és aztán csak nézik, ahogy a zsűri eszik. Igaz, a Jesus Almagrót, a spanyol versenyzőt végigkísérő filmkockákból kiderül, a közönség is szakácsokból, családtagokból áll, vagyis azokból, akik a versenyt megelőző két évben befalták a felkészülés során megsütött több mint ötszáz kiló csirkét, százötven kiló laposhalat és kétszázhatvanöt kiló királyrákot. Mert Jesusék például ennyi alapanyagot használtak el a verseny előtt, míg elérték, hogy öt és fél óra alatt el tudják készíteni az esélyesnek mondhatóan bonyolult és furcsa külsejű pályaművet. A nézőben a film és a verseny láttán több kérdés is felvetődik. Például, hogy tényleg ez a mérhetetlen pazarlással előállított sportteljesítmény lehet-e a szakácsművészet célja? S azután, hogy mennyi szakralitás, mennyi szeretet, menynyi odaszánás lesz az így elkészült, állítólag a világon a legjobb ételekben? Mert a laposhalakról a filmben a norvég halászok többször is elmondják, hogy ezek boldog halak, a francia tenyésztők a bresse-i csirkéről azt állítják, nemcsak nemzeti színű (kék láb, fehér toll, piros taréj), de szabadon, ridegtartásban is él. A királyrák meg kamcsatkai, és ebben az oroszok szerint minden benne van.
Csak arról nem beszél senki, hogy az ételt elkészítő szakács boldog-e, amikor az órára pillogva gyomorgörcsösen, izzadságosan próbálja magára erőltetni a Bocuse d’Or kánonját, próbálja a spanyol konyhát Bocuse-franciára lefordítani ahelyett, hogy kihajítana a zsűri elé egy olyan gusztusos igazi spanyol paellát, amilyet a családja eszeget vidáman a film végén.
(A csirke, a hal és a királyrák. Duna TV, december 28.)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
