Európát nem fenyegeti az iszlám terrorizmus

Immár kilencedik éve, hogy a terrorizmus globálissá válásától és az iszlám veszélytől hangos a világsajtó. A terrorizmus azonban máig inkább nemzeti keretekben maradt, semmint globális fenyegetés, s bár az ilyen akciók zöme a muzulmán világot érinti, túlzó és előítéletekkel terhes összekapcsolni az iszlámot a terrorizmussal. Különösen igaz mindez az Európai Unió országaira, amelyeket – más térségekkel összehasonlítva – csekély mértékben fenyeget a terrorizmus. Az európai esetek között ráadásul elenyészők az iszlamistákhoz köthetők, s az akciók zömét szeparatisták követik el. A média által sugalltakkal szemben az öreg kontinensen a szélsőbal is jóval aktívabb, mint a jobboldali szélsőségesek. A terrorizmus kérdéseiről, az ezzel kapcsolatban elterjedt tévhitekről beszélgettünk Tálas Péter biztonságpolitikai szakértővel, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Stratégiai és Védelmi Kutató Intézetének igazgatójával.

A politika 2001. szeptember 11. után a terrorizmust kiáltotta ki a nemzetközi közösség első számú biztonsági kihívásának. Olyannyira, hogy George W. Bush globális háborút indított ellene. Ettől az időponttól a szakértők és a média jelentős része is globális fenyegetésként tálalja az átlagpolgárnak a terrorizmust. A statisztikák ugyanakkor azt mutatják, hogy a világ egyes országait meglehetősen eltérő mértékben érinti ez a veszély. Globális fenyegetésnek tartja-e a terrorizmust?
– Abból a szempontból igen, hogy szinte mindenütt találunk rá példát, de a fenyegetés mértékéről a számok mást mutatnak. Az amerikai Nemzeti Terrorellenes Központ (NCTC) adatbázisa arról árulkodik, hogy a 2004 és 2009 közepe között elkövetett valamivel több mint 60 ezer terrorcselekmény mintegy 90 százaléka a világ 10 országára koncentrálódik. Ez azt jelenti, hogy az összes többi térségre lényegében a cselekmények 10 százalék esik.
– S melyek a legfenyegetettebb térségek?
– Az elmúlt öt év terrorcselekményeinek döntő többségét (81,8 százalék) a Közel-Keleten és Dél-Ázsiában követték el. E két térségben vált a terrorizmus áldozatává az összes merénylet halálos áldozatainak 80, a sebesültek 82,7 és a túszok 90,3 százaléka. Vagyis a merényletek és áldozataik mindössze 16-20 százalékán osztozik a világ fennmaradó része.
– A statisztikákból kiderül, hogy a legfejlettebb országok a legkevésbé fenyegetettek, míg a legrosszabb a helyzet ott, ahol nagy számban élnek mozlimok…
– A legveszélyeztetettebb 15 ország közül hat valóban mozlim többségű (Irak, Pakisztán, Afganisztán, Szomália, Szudán, Gázai övezet), további kettőben (India, Oroszország) pedig 10 százalékot meghaladó a mozlimok aránya. A 2004 és 2009 közötti terrorcselekmények 66 százalékát követték el muzulmán országokban.
– A terrorizmus történetében mérföldkő 2001. szeptember 11., s ez vált az első számú kihívássá. Mi változott meg egy csapásra?
– Annak, hogy a világ az első számú közellenségnek kiáltotta ki a terrorizmust, alapvetően két oka volt. Az egyik az áldozatok nagy száma, a másik, hogy a korábban sérthetetlennek hitt Egyesült Államokat érte támadás. Amerika Európánál jóval később, csak a 90-es évektől szembesült a terrorizmussal, s ekkor sem elsősorban a saját területén. 1980 és 2000 között – vagyis húsz év alatt – mindössze 250 terrorcselekményt regisztráltak Amerikában. Ezért aztán érthető, hogy a szeptember 11-i akció alapvetően rendítette meg az amerikaiak biztonságérzetét. S mivel a közbeszéd tematizálására nemzetközi szinten a leghatékonyabban az Egyesült Államok képes, ha Amerika azt mondja, hogy a terrorizmus az első számú közellenség, akkor arra a világ felfigyel.
– Ezenkívül a terrorizmus sokak számára pótolhatta a jó ideje hiányzó ellenségképet is…
– Kétségtelen, hogy a bipoláris világrend bukása után az ellenségre már nem volt olyan könnyű konkrétan rámutatni, mint korábban. A Szovjetunióval megszűnt a másik oldal, az amerikai és általában biztonságpolitika számára pedig létfontosságú, hogy meg tudja jelölni az ellenségét. Ez az egyik oka, hogy a terrorista képe erősen sztereotippá vált.
– Mindezt hallva úgy tűnik, rendkívül sok a pontatlanság és tévhit abban, ahogy befolyása révén Amerika az egész világra szétterítette a fájdalmát, lényegében globális fenyegetettséggé téve a terrorizmust…
– Fogalmazzunk úgy, hogy szeptember 11. előtt is tudtuk, hogy van terrorizmus, de a terrorizmus kapcsán alapvetően a nemzeti szinten tevékenykedő terroristákra gondolunk. Pontosabban a terrorizmus kapcsán itt volt az ellenség, ahogy egyébként szerintem ezen a szinten van ma is. A nemzeti terrorista egy országon belül a saját hatalmával szemben próbál fellépni. Ma is ezek adják a terroristák derékhadát. Így határozható meg az esetek mintegy 95 százaléka. A leggyakoribbak a szeparatisták, s persze vannak olyanok, akik egy-egy politikai kérdésért vagy a hatalomból való részesedésért küzdenek. A terrorizmus egy másik része kilép ugyan a nemzeti keretek közül, de még mindig csupán szubregionális. Ilyen például a palesztin terrorizmus, amely a Közel-Keletre koncentrálódik. De ilyenek a baszkok is, hiszen akcióik nem kizárólag Spanyolországra, hanem Franciaországra is kiterjednek. De ez a terrorizmus – hangsúlyozottan – még mindig körülhatárolható. Szeptember 11. volt az első olyan világos jel, amikor globálisnak tűnt ez az egész történet. Úgy tűnt, hogy Afganisztánból meg lehet szervezni, a közel-keleti országokból pedig finanszírozni mondjuk szaúdi és arab emirátusi terroristákat, akik aztán az Egyesült Államokban lépnek akcióba.
– Akkor tehát mégis lehet a terrorizmus globális?
– A globális terrorizmus korántsem olyan mértékű, mint ahogy ezt a média vagy a politika sugallja. Két dologról kell beszélnünk. Globális fenyegetésnek tekintjük egyrészt azt, ami valóban a földgolyó egészét, mint rendszert érinti. Ilyen például a klímaváltozás. Ezenkívül vannak olyan problémák, amelyek nem azért globálisak, mert mindenkit egyformán érintenek, hanem mert olyan sok van belőle a világ legkülönbözőbb térségeiben, hogy ettől általánossá válik. Ilyen például a migráció, de a terrorizmus is. Rendkívül különböző indíttatású nemzeti terrorszervezet van, hiszen a terrorizmus szervezett politikai erőszak egy formája. Ám ez nem jelenti azt, hogy a kolumbiai terroristák lazán tevékenykednek, mondjuk Mianmarban vagy Srí Lankán. Sokkal inkább arról van szó, hogy annyi országot érint a saját nemzeti terrorizmusa, hogy maga a jelenség már globálisnak tekinthető. De az egy tévhit, hogy a terrorista csoportok általában és különösen nagy számban bárhol bármit el tudnak követni.
– Az Európai Unión belüli helyzet megnyugvásunkra markánsan cáfolja a terrorizmus globális jellegét, hiszen a madridi és londoni merényletek ellenére is a kevésbé fenyegetett területek közé tartozik. Megnyugodhatunk?
– Az európai országok többségének rendkívül alacsony a terrorfenyegetettsége. Az Európai Rendőrségi Hivatal (Europol) 2007 óta évenként kiadott EU Terrorism Situation and Trend Report (TE-SAT) címmel kiadott kiadványa szerint az Európai Unió 27 tagállamában az elmúlt három évben megvalósult, meghiúsított és sikertelen 1496 terrorcselekmény 88 százaléka két országot, Spanyolországot és Franciaországot érintette, és döntősen a szeparatista terroristák számlájára volt írható. Még megnyugtatóbb, hogy közvetlen régiónk, Közép-Európa pedig szinte teljesen mentes az ilyen esetektől. Azt is fontos látni, hogy Európának nem 2001. szeptember 11-től, hanem jóval korábbi időponttól, már a hatvanas-hetvenes évektől szembe kellett néznie a terrorizmussal. Méghozzá annak különféle válfajaival, gondoljunk csak a szélsőbaloldali német RAF-ra, a Vörös Hadsereg Frakcióra vagy az olasz Vörös Brigádokra. De mellettük ott volt a szeparatista spanyol ETA és az északír IRA is.
– S hol van akkor az oly sokat emlegetett iszlamista terrorfenyegetettség?
– Valójában sehol, hiszen az említett TE-SAT-jelentés 2006 és 2008 között mindössze öt ilyen esetről tesz említést.
– Akkor az iszlámmal szembeni előítéleteket nem a terrorizmushoz fűződő személyes tapasztalatok táplálják, hanem az emberek sokkal inkább a migrációtól félnek, a másik kultúrától idegenkednek…
– Valóban létezik egyfajta erős előítélet az iszlámmal szemben. Ebben szerepet játszhat, hogy a világ összes terrorcselekményének nagyjából kétharmadát iszlám országokban követik el. S az európai emberek többségében ez összekapcsolódhat az onnan származókkal. Úgy vélhetik, az e régiókból érkezők – akiknek sokszor erős a kötődésük az iszlám országokhoz – Európában is hasonló mód cselekednek. Az előítéletek erősítésében szerepet játszhat az is, hogy a közvélemény és a média hajlamos öszszekötni a radikalizmust a terrorizmussal, s általában véve is rosszul kezeli a politikai erőszak problémáját. Csak gondoljuk végig: az európaiak, köztük a magyarok nagy része is csak a tömegmédián keresztül találkozik az iszlám országokkal, a tömegmédia pedig csak egy kis szeletét, főként az erőszakot, a rossz oldalát mutatja meg ezen országok valóságának. Így lesz aztán szélsőséges és veszélyes sokak szemében Irán is, pedig ez a nagy kultúrájú perzsa ország korántsem csak Ahmadinezsádot és az atomprogramot jelenti.
– A már említett TE-SAT-jelentés egy másik, a sajtó által is táplált sztereotípiát is cáfol. Feltűnő ugyanis, hogy a szeparatista eseteken kívüli maradék nagyjából 10 százalékot kitevő esetek között utcahosszal vezet a szélsőbaloldal…
– Ez így van. A TE-SAT-jelentés hat csoportba sorolja a terrorcselekményeket. A legelterjedtebbek ezek közül a szeparatista motivációjúak, amelynek számláját terheli az összes cselekmény 90,4 százaléka. A szélsőbaloldal 5,3 százalékkal veszi ki a részét, míg az egyetlen témára fókuszálók, így az állat- és környezetvédők vagy az abortusz ellen harcolók 0,4, az iszlamisták 0,3, a szélsőjobb pedig 0,1 százalékkal veszik ki a részüket. Ez az említett 1496 cselekményből 1353, 79, 6, 5, illetve 2 esetet jelent, míg 51 ismeretlen. Meg kell azonban jegyezni, hogy e számok alapvetően a szándékot mutatják, hiszen a statisztika tartalmazza a sikertelen és meghiúsított kísérleteket is. A sikeres esetek döntő módon Molotov-koktélos akciókat, esetleg lövöldözéseket, emberrablást jelentenek, s a halálos áldozatok száma meglehetősen alacsony. Az európai terrorizmus tehát, hogy úgy fogalmazzak, nem túl hatékony, s inkább csak a médiajelenlétre koncentrál.
– S mivel magyarázható a szélsőbal ilyen viszonylagosan nagy aktivitása?
– Ne feledjük, hogy az európai terrorizmus történelmi hagyományai, gyökerei alapvetően szélsőbalosak. Az 1960-as évek végétől datálható modern terrorizmuséi is. Ez a tradíció tehát jóval erősebb a szélsőjobbénál. Az is tény, hogy Európában több a baloldali szélsőséges, mint a jobboldali. Ennek egyik fontos oka az is, hogy a jobboldalt döntően a konzervatívok uralják, akiknek társadalmi filozófiájára alapvetően a kontinuitás, a konzerválás a jellemző, míg a baloldal mindig inkább a rendszer megváltoztatására törekedett.
– S miért van az, hogy az említett számok és a balos gyökerek ellenére az európai média inkább a szélsőjobboldallal foglalkozik, míg a szélsőballal mintha elfogadóbb lenne?
– Ez elsősorban Nyugat-Európára jellemző. Szerintem főként azért, mert a diktatúra – ha tetszik az állami terror – számukra alapvetően a fasizmust jelenti, míg Kelet-Európában ezt a Nyugat számára ismeretlen szovjet típusú rezsimekkel azonosítják. Részben ugyanezzel magyarázható a Jan Slota és a Jobbik vagy a gárdák közötti médiaaszimmetria is. Míg az első nem sokat mond a nyugati közönségnek, még ha vörös fejjel kiabál is, a masírozó gárda jelképszerűen a fasizmust idézi fel bennük, s a történelmi tapasztalatai alapján ezt kevésbé tolerálja. Látnunk kell, hogy Nyugat-Európa számára a szélsőjobb általában is a fasizmushoz kötődik. Ne felejtsük el azt se, hogy Európát a második világháború óta a liberalizmus eszméi uralják (emberi jogok, szólásszabadság stb.), jobb- és baloldalon egyaránt. Emellett az integrációt korábban és szervesebben megélő Nyugat-Európát feltehetőleg irritálja a kelet-közép-európai szélsőjobb nemzeti provincializmusa is. Összességében azt mondhatjuk, hogy a két oldal szélsőségesei történetileg egészen más pályát futottak be. A szélsőbalnak a hatvanas-hetvenes években jóval nagyobb volt az ázsiója, mint ma. Nyugaton politikailag még nagyon is aktív az a ’68-as, mára már konszolidálódott generáció, amelynek fiatalkorában például a RAF vagy Vörös Brigádok eszmeisége korántsem tűnt olyan az ördögtől valónak. A terrorizmus furcsa sajátossága, hogy egyes időszakokban bizonyos csoportjainak tevékenységét a közvélemény jobban tolerálja, mert azok akcióikkal olyan problémákra hívják fel a figyelmet, amelyek megoldásának kikényszerítését – ha nem is terrorcselekményekkel, de – a társadalom is fontosnak tartja.