Fazonszabászok az al-Kaida szolgálatában

Az al-Kaidáról ma sem tudunk sokkal többet, mint 2001-ben, ám az minden szakértő szerint nyilvánvaló, hogy a bennünk élő kép inkább az imázsteremtés eredményeként alakult ki, mintsem a valóság része. Az imázst pedig elsősorban nem az érintettek, azaz a megfoghatatlan terrorhálózat tagjai alakítják, hanem éppenséggel az amerikaiak.

Oszama bin Ladenről kevés valódi képanyag lelhető fel, de a hiteles felvételek is legalább tízévesek. Ennek ellenére a nagyvilág pont úgy képzeli el a világhírűvé vált terrorvezért, mint ezeken a képeken látja. Neve fel-felbukkan a hírekben, pedig úgyszólván a sötétben tapogatózik mindenki vele kapcsolatban. Semmi sem bizonyítja, hogy él-e, vagy esetleg már rég, évek óta halott. Hasonló a helyzet Omar mollával, akiről egyetlen hiteles kép sem készült, mégis tartja magát az a gyanú, hogy létező személyről van szó, aki irányítja a világméretű hálózatot valahonnan, talán az afganisztáni – vagy újabban pakisztáni – hegyek közül. Akiről valóban tudjuk, hogy létezett és valóban vezetője volt egy terrorcsoportnak, az Abu Muszab az-Zarkavi, az iraki al-Kaida névre keresztelt csoport főnöke. A jordániai terrorista azt követően lett híres és befolyásos, hogy a nemzetközi sajtón keresztül az amerikaiak „hírverést” csináltak neki, a fiatal harcosok pedig özönlöttek csapatába. Persze állítólag ő is Oszama bin Ladentől kapott mindent, de erre valójában semmi bizonyíték nincs, csak elfogott kisebb terroristák kétes értékű tanúvallomásai.
Az-Zarkavit végül 2006-ban sikerült lelőni, de a szellem már régóta kiszabadult a palackból. A hírszerzők, a tévékommentátorok, a politikusok és a katonák közösen alakítják az al-Kaidát, azt a szervezetet, amely voltaképp soha nem létezett, de a jelenségnek nevet kell adni. Robin Cook korábbi brit külügyminiszter szerint a név (al-Kaida: bázis) az amerikaiaktól származik, akik egy adatbázisban tárolták azoknak a nevét, akik a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) tudomása szerint az oroszok ellen harcoltak Afganisztánban, azaz potenciális szövetségesek. Maga Oszama bin Laden állítólag azt mondta, egy korábbi, afganisztáni kiképzőtáborukat nevezték így.
Akárhonnan ered is a név, a lényeg az, hogy nem különbözik sokban a McDonald’stól vagy a CBA-tól. Franchise-rendszerű hálózat, amely az al-Kaida „brandet” írja zászlójára. A médianyomás hatására létrejött szervezetek ráadásul épp úgy működnek, ahogy egy ilyen „vállalkozásnak” működnie kell, a helyi mutációk szinte mindent ugyanúgy csinálnak. Saját radikális weboldalaikon üzennek hangfelvételekkel vagy videobejátszásokkal, a filmek rendezése, az azokban megjelenő személyek ruházata, szóhasználata is ugyanazt a sémát követi. A terrorakciók kivitelezése is szinte pontosan ugyanolyan, amely jelentheti, hogy az al-Kaida „munkatársai” ennek a „szakmának” minden csínját-bínját ismerik, de azt is, hogy leragadtak a média által sugallt képnél, módszereknél. Úgy gondolván, hogy a terroristának pontosan úgy kell gondolkoznia, kinéznie és viselkednie, mint az a tévében látható.
Az imázsteremtés részeként időről időre új veszélyforrások jelennek meg a láthatáron, a kémszolgálatoktól pedig ellenőrzött és hiteltelen információk elképesztő gyorsasággal jutnak el a médiához, amely sztorit kerekít belőlük. Így alakult ki az új csoport, amelynek gyanított tagjai: Omar Faruk Abdulmutallab, a nigériai „alsónadrágos robbantó”, a Fort Hood amerikai támaszponton lövöldöző Nidal Malik Hassan őrnagy és Michael Finton, aki Springfieldben próbált felrobbantani egy szövetségi épületet. Ők ugyanis mindannyian kapcsolatban álltak egy amerikai születésű, de jemeni származású hitszónokkal, Anwar al-Awlakival. Róla egészen a detroiti gépen történtekig szinte senki sem hallott, egyike volt az amerikaiak politikájával egyet nem értő, dühét vallási köntösbe öltöztető százezreknek. „Al-Awlaki problémát jelent. Ő nem csak egy hitszónok. Ő valójában a terrorizmust akarja terjeszteni” – állította róla John Brennan, Barack Obama legfőbb terrorizmusellenes tanácsadója egy héttel a detroiti eset után. A bizonyítékok azonban nagyon is közvetettek. A nigériai fiatalember állítólag találkozott a hitszónokkal Jemenben, ezt követően hajtotta végre tettét. Az őrnagy e-mail-kapcsolatban állt vele, Finton a saját MySpace-oldalán említést tett róla. Nasszer al-Vuhajsi, akit az Arab-félsziget al-Kaidájának vezetésével gyanúsítanak (szintén új szervezet!), állítólag járt jemeni otthonában, ahogy találkozhatott három olyan személlyel, akik eltérítették 2001-ben a Pentagonba csapódott járatot, és arra is látnak esélyt, hogy gyújtó hangú szózataival hatással lehetett a négy londoni öngyilkos merénylőre, akik 2005-ben robbantottak a metróban és a buszokon. Persze semmi bizonyíték nincs arra, hogy a jemeni–amerikai fiatalember ne lenne befolyásos terrorvezér, de arra sincs, hogy igen. A média azonban úgy tálalja a gyanúsításokat, mint tényeket, a gyanúsítottból pedig vádlott lesz, akinek semmi esélye a tiltakozásra és a felmentésre.
Nagy problémát jelent, hogy a hírszerző szervezetek túlságosan sokszor bakot lőnek komoly helyzetekben is. Amely megmosolyogtató ugyan a spanyol politikus Oszama bin Ladenné maszkírozásakor, de óriási bizalomvesztést is jelent, a jelentésekből dolgozó elemzők, politikusok és katonák egyszerűen nem biztosak már abban, hogy a CIA-től kapott sorvezető a helyes adatokat tartalmazza. A szolgálatok nem először betliznek, 2001 óta számtalanszor történtek kisebb-nagyobb melléfogások, emlékezetes a 2003-as, az Irak elleni támadást megindokoló Colin Powell-beszéd később hamisítványnak minősült alapanyaga. Ebben az esetben valószínűleg a politika is beleszólt a szakmai kérdésekbe, hiszen Washington akkor már eltökélt volt, hogy megtámadja Irakot, amelyhez feltétlenül szükségük volt bizonyítékokra, még ha azok hamisak is.