Isten, áldd meg

Egy DJ (lemezlovas) volt a vendége a Ma reggelnek. Lazít a királyi, nem akarja a karácsonyi ünnepek utáni hetet Török Zsolttal vagy Nyakóval kezdeni. Csicseregnek olyan fennkölt dolgokról, hogy a gépzene ellensége-e az élő popzenének stb. A szilveszterre kerül a szó, és a DJ azt mondja, nem is két, hanem három haknija lesz azon az éjszakán, az utolsó úgy, hogy amíg mások a Himnuszt éneklik, azalatt rohan át az egyik helyről a másikra.
Hajjaj, már megint a Himnusz. Miért is éneklik a magyarok mostanában nyakra-főre ezt a bús, pesszimista dalt (ahogyan egy autentikus magyar, Farkasházy Tivadar nevezte)? Miért is? Miért, hogy amikor a magyarok a megoldhatatlannal találják magukat szembe, amikor kétségbeesésük egy üzenetté sűrűsödik, amikor közösen dacolnak valamivel, akkor összeállnak, és a Himnusszal mint pajzzsal protestálnak? A Himnusz nagyon is rendben van, bár akad néhány elvakult, aki szerint ócska, avult, divatjamúlt, lehangoló. Mennyivel szebb lenne, ahogyan az a pesti flaszteren terjedt, egy Vangelis, ami biztosan zseniális, csak a magyaroknak nem üzenne semmit. Kodály is azt mondta Rákosinak, amikor a Himnusz modernizálásáról esett szó, hogy jó ez a mostani, ahogy van. Aggódó modernisták illetlenségnek találják a Himnuszt, ahogyan nyálasnak a karácsonyt és helyénvalónak a trianoni országzsugorítást. Velük nincs mit kezdeni, és hála istennek, a Himnusz elleni fenekedések idővel elhalkulnak. Igaz, hallottam már popátiratban is, de nem nagyon sikeredett, mert azt a prozódiát lehetetlen egy tuc-tuc nótára felfűzni. Az olimpiai sportolókat kellene megkérdezni, miért sírják el magukat, amikor idegenben hallgatják a magyar Himnuszt.
Ebben az 1823-ban íródott Kölcsey-költeményben makulátlan egészében jelen van a magyar történelem. Szó szerint a magyar nép zivataros századai. Csaták, vereségek, csalódások, feltámadás és a feltételezett remény, hogy Isten véget vet népe hányattatásainak. Egy barátom hívta fel a figyelmet arra, hogy Kölcsey a kezdő sorokban hamarabb kér a magyaroknak jókedvet, és csak azután bőséget. Kölcsey mint lélekbúvár? Talán. Hiszen a magyarok nevezetes napjai ritkán kötődtek örömteli eseményhez. A mi ünnepeink gyászünnepek, levert forradalmak és megtorlások, csak kevés kivétellel adnak okot felszabadult népünnepélyekre, mint a franciáknál a Bastille lerombolásának évfordulója vagy az amerikaiaknak július 4-e. Mohács, Arad, Don-kanyar, 1956 bosszúja. Gyász és könnyek. Kölcsey nem véletlenül mondja, hogy megfizettünk már minden múlt- és jövőbeli bűnünkért.
És most fel kellene tenni a kérdést: miért is kéri a költő az Istent rögtön az áldás után, hogy jókedvet adjon a magyaroknak? Ez az óhaj most, napjainkban nyer igen komoly értelmet. Mit mondanak az ide látogató külföldiek? Hogy ebben az országban mindenki rosszkedvű, komor és ideges. A magyarok nem mosolyognak. Egymásra sem, idegenre sem. A magyarok az Európai Unió legpesszimistább nemzete, az öngyilkossági statisztikákban sokáig az élmezőnyben voltunk. Mi nem mosolygunk, nem szeretjük egymást, elég végigautózni egy forgalmas úton, hogy megkapjuk a legválogatottabb trágárságokat, és elég felszállni egy közönséges villamosra, hogy megtapasztaljuk a gonoszság és gorombaság magyaros elegyét. Szenvedünk ettől? Hogyne. Az eladók, a vevők, az ügyintézők, az ügyfelek, orvosok és betegeik, a járókelők mogorvák, morcak és színtiszta ellenségként kezelik a világot. A jókedv nem féktelenkedés, a jókedv elviselhetőbbé teszi az életet. Rosszkedvünknek nyomós oka van, de figyeljünk Kölcseyre, amikor énekeljük a Himnuszt, értsük az üzenetét is.