Köznapló

Január 1., péntek
Elküldte valaki a Kő című folyóirat három példányát. Széttártam a karom: mit kezdjek velük? A kő hideg, mint azoknak a szíve, akikben nincs érzés, a fa viszont gyalult deszkaként melegséget áraszt. Ezen merengtem, amikor a lap egyik száma a Rudas fürdőnél nyílt ki. A Jesil direkli ilidzsa, a Zöld oszlopos fürdő képei láttán rögtön megváltozott a véleményem. Okkal. Míg Budán laktunk, gyakori vendége voltam a Rudasnak. Olvasni kezdtem a felújítás részleteit, egyre izgalmasabbá vált. Kiderült, hogy építői a XVI. században vörös színű habarcsot is használtak. Téglapor és mész keveréke, de az újkori téglákat magasabb hőmérsékleten égetik, így nem „házasodnak” az oltott mésszel. A mediterrán világban sokan kutatják a titkát, miért nem férnek meg egymással az új és a régi habarcsok.
Szép ez, jó ez, de eljátszom a gondolattal: miért nem kutatják például azt, összepasszolnának-e a régi és az új világ emberei? Ugyan, szót értene-e egymással Balassi és Babits? A hadfi Zrínyi és Maléter? A feltaláló Kempelen és Rubik?
Mikszáth próbálta az Új Zrínyiászban. Meg persze Dante. Ezért bízom a költőkben inkább. Meg a vers miatt, amelyet fürdőről szóló írás elé helyeztek a lapban. A fürdőt építő Musztafa pasa ismeretlen életrajzírójától való: „Tündér arcúak töltik meg belsejét, / Indigószín könnyük hullik szerteszét, / ha azt mondom: forró hely ez, nem tévedek, / Ott tanyáznak minden sarkában a tündérek.”
Hogy Balassi és Babits mint lenne, nem tudom, én jól elvolnék a török költővel. A Rudas vizében különösen.

Január 2., szombat
Aki mostanában elbizonytalanodott, vagy a nyolcesztendős tatárjárás végen (lásd Ady: „Nyakatokon vad úri tatárok”) megingott a hite a nemzet jövőjében, gyógymódot talál szombat esténként a Duna Tv-ben: filmet a Muzsikás együttes történetéről. Két rész már lement, három még hátravan, azok is adhatnak biztatást.
Engem legjobban az a néhány perc fogott meg, amikor Sipos Mihály, az együttes hegedűse elmesélte, mi történt egy erdélyi táncházban: „Amikor először odamentem, tudtam öt széki csárdást, azok már jól mentek idehaza. Következett egy tánc, kezdtem játszani, mikor is odajött egy széki ember, és lefogta a hegedűm húrjait. Azt mondta, hogy így ne. Mert ez nem az… Pedig legjobb tudásommal, mögöttem tizenegy év klasszikus zenéléssel játszottam, de nem úgy, hogy érezték volna az ott lévők, hogy arra táncolni kell.”
Beleborzongtam ebbe a néhány mondatba. Hihetetlenül fontos dologról szólt Sipos Mihály. Arról, hogy ha nem tud valamit hitelesen az ember, az olyan, mintha egyáltalán nem tudná.
Kíméletlen törvény, de nélküle aligha őrizhették volna meg elődeink táncaikat, a zenét, a nyelvjárásukat, a mesterségek és a mezei munkák módját, a viseletet – nem maradt volna meg századokon át mindaz, amit az ősök rájuk bíztak kimondatlanul. Ez adott tartást, ettől lett egyenes a gerinc, márpedig – és jó, ha ezt a mindig újak tudják –: az egyenes gerinc jobb őrzője a hazának, mint az egyenes zászlórúd.
És míg el nem felejtem: a zen buddhista mesterek szerint az egyenes tartást meg lehet tanulni. Nagyon egyszerű: járás vagy ülés közben a két fül legyen egy vonalban a vállal. A külső tartás hat a belsőre, s aki képes magára figyelni, már néhány nap után érezni fogja a hatást. A nyugalmat, valamint azt, hogy a világ figyelme szép lassan respektté alakul.

Január 4., hétfő
Két ünnep között olyan helyen, mint Maros, ahol az embert alig érik civilizációs csábítások, nagy öröm a jégvirágos ablakok mögött elmerülni valamiben. Feleségem szemes asszony, rálelt Pesten néhány Maigret-filmre. Darabját 99 forintért adták, a címszerepet Jean Gabin játszotta, s mi nem győztünk ámulni méltóságteljes játékán, egyúttal sajnálni azokat, akik három-négy ezer forintot fizetnek egy amerikai akciófilmért. De hát ők tudják…
Olvastunk is, én meg elővettem néhány Chagall-albumot. Életem egyik nagy ajándéka, hogy ott lehettem Moszkvában a nyolcvanas évek végén a festő mindmáig legnagyobb kiállításán. Felkutatták a képeit, és ha nyomukra leltek, elhozták őket Brazíliából és Dél-Afrikából is. A Puskin-múzeumban szembesültem először e senkihez sem fogható orosz zsidó művész határtalan derűjével és azzal a képességével, ahogyan az élet napos oldalán masírozott csaknem száz évig. (Picasso, ha mellé állítom, zsenije ellenére kiállhatatlan, gőgös Minótaurosz.)
Az albumokat azért vettem elő, hogy a képek láttán érzett öröm elmossa Kertész Imre németországi interjújának és Elie Wiesel pesti fellépésének szomorkodtató emlékeit. Az előbbi egy interjúval tette tönkre végképp a magyar irodalmárok nagy igyekezettel megfestett (szent)képét. Radnóti Sándor próbálta restaurálni: ügyetlenül és hiábavalón.
Wiesel más eset. Miután a miniszterelnök kitárta előtte a Parlament kapuját, sikerült úgy összekuszálnia a hazai zsidó szervezetek nem túl békés viszonyát, hogy máig sem sikerült kibogozniuk. Az sem mellékes, hogy beszédének nagy részében antiszemitizmussal és rasszizmussal vádolta a magyart, hadd érezze magát még nyomorultabbul. (Fellépése következményeit pikáns módon taglalta a Népszabadságban Novák Attila, a Szombat nevű zsidó hetilap szerkesztője Rabbik a Felsőházban? címmel 2009. december 16-án.)
Chagall képei és életrajzi könyvének keleti meséket idéző sorai már épp kezdték semlegesíteni a nevezett urak szereptévesztését, amikor püff, a bécsi expresszel ma befutott Paul Lendvai.
Szokás szerint méltatni jött, hozzászólni ehhez-ahhoz – Magyarországon csak akkor lehet politikailag hiteles valami, ha a Szabad Nép hajdanvolt jelese rábólint. Úgy viseli magát nálunk, mint egy nagy bukszás népkonyha-tulajdonos. Ő kóstolja, és mondja meg, jó-e az ünnepi leves. Az ideinek Debreczeni polgártárs volt a szakácsa, Orbánról főzte ki, s Herr Lendvai fölöttébb jóízűnek találta. Négy teljes hasábon dicséri az említett lapban, Dávid Ibolya boldog kacajban opálozó arcát mellékelték hozzá.
Lendvai, akárcsak Kertész és Wiesel, nagy demokrata, s egyek abban is, hogy bármi történik ezen a maradék 93 ezer négyzetkilométeren, rögtön izgalomba hozza politikai libidójukat.
A sort tulajdonképpen Rákosi kezdte. Őt – mint „népi” demokratát – ez a vonzalom Moszkvából hozta ide. Kertész Imre Németországból üzenget hasonló szándékkal, Elie Wiesel pedig New Yorkból érkezett. Hallatlan aggodalmat éreznek irántunk. És nem csak ők. Hazai tanítványaik is, akik hű Sancho Panzaként hordozzák a kóbor lovagok csörömpölő fegyvereit.
Mint Krausz Tamás. A történelemprofesszor 2008 júliusában ezt hozta tudomásunkra – mert úgy érzi, kötelessége felvilágosítani minket –: „a nácizmus Magyarországon mindenütt jelen van, és 1989 óta valódi diadalmenetben masírozik, mert a hatóságok tétlensége egyengeti is az útját”.
Tudom, lesznek, akik megkérdezik, hogy merek így szólni világszerte megbecsült nevek gazdáiról. Ki vagyok én hozzájuk képest?
Aki több évtizede a jóga szellemiségében él, annak válasza ennyi csak: minden. Azért az, mert egyfelől a világ parányi része vagyok, másrészt a teljes világ maga. Úgy működöm, mint egy tölcsér. Széles részével próbálok befogni minden értéket, szűk szárán pedig kibocsátani mindazt, amit képes vagyok hozzáadni a nagy egészhez. Gyanítom, hogy ennek az alapállásnak nagyobb a hozadéka, mint az említett urak szólamainak. Miért?
Mert engem – ahogy számos barátomat és példaképemet – nem korlátoznak bilincsként csörgő elvek. Például a folyton ismételgetett demokrácia. Ezt az államformát szerintem a tehetségteleneknek találták ki. A demokrácia – ha egyáltalán létezik valahol, mert úgy veszem észre, a zászlókra föl van írva, az arcokra viszont sehol, ha netán mégis, csak a kivételezettekére – lehetetlenné tesz mindent, ami nagyszabású. Ami maradandó.
Bizonyítására pompás példával szolgált Tamás Gáspár Miklós. 1997-ben mondta egy interjúban: „Akar itt valaki igazán nagyot alkotni? Vannak itt még ambíciók? Fel fog valaha épülni még egy olyan mű, mint a chartres-i székesegyház? Ez valószínűtlen. Teljesen valószínűtlen.”
Igaza volt. Ahol a szellemi élet provokátorai próbálják belénk sulykolni, hogy romkocsmák éppúgy idevonzzák az igényes utazókat, mint Bartók zenéje, ahol Benkő Dániel fütyülőjére alapozva készít műsort az egyik kereskedelmi tévé, ám arra nincs műsorideje, hogy bemutassa, miként csináltak odaát szlovák festőt Mednyánszky báróból – nos, ott a filozófus kérdése: beismerés. Beismerése annak, hogy bizonyos körök és bizonyos pártok arra szakosodtak, hogy – mondjuk az iskolarendszerrel – leépítsék az említett ambíciókat. Hogy a tehetségesek egy idő után azt mondják: minek? Itt nem érdemes. S e tekintetben teljesen mindegy, keletről vagy nyugatról kaptak-e jelszavakat, elvi és gyakorlati támogatást.
Az idegenből hozzánk érkezett uraknak tudomásul kellene venniük: a helyes államforma másodlagos. Sokkal fontosabb a helyes életforma. Miért nem hallottunk erről egy árva szót sem? Megmondom. Mert fogalmuk sincs róla. Boldogtalanok.
Ellentétben Chagall-lal. Ezért muszáj időről időre elővennem az albumait, és olvasnom a könyvét. Felderítenek, kedvet adnak, feledtetve a sok hamis, álruhás demokratát. „Jóakaróinkat.”