Köznapló

December 21., hétfő
Új üzletág alakulgat: holttesteket rámolnak ki a temetőkből. No, nem úgy, mint Kádárral tették jó két éve, amikor feldúlták a sírját, elvitték a koponyáját, csontjait meg szétszórták. Nem.
Az újak másként dolgoznak. Finoman, pedánsan. Koporsóban emelik ki a sírból a kuncsaftot, abban viszik hét határon át.
Az első halott Karintiából kelt útra drága koporsóban, hogy megérkezzék végül – hozzánk. A másikat Cipruson ásták ki a sírjából, állítólag egy régi miniszterelnök „nyugszik” benne. Úgy mondják, nálunk landolt az is. Közös bennük még, hogy mindegyikért pénzt akarnak.
Tényleg változnak az idők.
Régen a magyarok nyilait rettegte Európa, ma temetőfosztogatóinktól fél. Szépen vagyunk. Nem egészen nyolc év alatt szétrohadt minden, ami az országnak azelőtt hírt és nevet adott.
Aki ma a Lajtától nyugatra beleszippant a levegőbe, úgy érezheti, hogy Magyarország felől hullaszagot hoz a keleti szél.

December 24., csütörtök
Különös emlék. Egyik évben huszonnegyedikén délután már mindennel elkészültünk, de még nem volt karácsonyfánk. Budán laktunk, a Fény utcai piactól néhány megállóra, villamosra szálltam, és biztosra vettem, hogy fél óra múlva csinos fenyőt viszek haza.
Meghűlt bennem a vér, amikor odaértem. A piac és az utca, amely pár napja még fenyőfákkal volt tele, mintha alpesi erdőt telepítettek volna az aszfaltra, kiürült. Egy piacos sepregetőn kívül nem láttam senkit.
Mit csináljak? Szenteste karácsonyfa nélkül – ez képtelenség.
Az én dolgom lett volna megvenni. A feleségem előző nap érkezett haza Angliából, sok időt töltöttünk örvendezéssel.
Nézelődtem jobbra-balra, semmi. Nem volt mit tenni, indultam viszsza a villamoshoz, ám akkor, mintha varázslat történt volna: egy kapualjból kilépett egy kis fenyő. Tényleg így láttam. Jött a fa, és kihúzott magával a járdára egy fiatal fiút.
Akkor értem oda, amikor már kinn voltak.
Lefékeztem én is, ő is, néztünk, mintha valami csodát látnánk. Nekem mindenképpen az volt a fiú. Arcán a szabadban élő emberek pírja, a kezén gyantafoltok, egyik hüvelykjén kötés, vattakabátját szinte szétfeszítette a válla.
Már esteledett, alábbhagyott a város lármája, egy autó ideges dudáján kívül nem hallatszott semmi. Hó sehol, szürke volt minden.
Ez az utolsó fenyőm, mondta. Úgy mosolygott rám, hogy ha krumpliért jövök a piacra, akkor is megveszem tőle a fát. És nem csak a mosolya miatt. Mielőtt feleltem volna bármit is, végiggusztálta a fenyőt a tetejétől az aljáig, mintha egy szép lányt simítana a keze.
Tetszett ez a simogatás. Felöltöztette vele a fenyőt. Máris karácsonyfa volt.
A többit gyorsan lebonyolítottuk. Kérdeztem az árát, mondta, fizettem, körbekötözte, aztán átnyújtotta, de ő még nem engedte el, s egy pillanatig azt hittem, nem akar megválni tőle. Hogy búcsút akar venni az utolsó fenyőjétől.
Így volt-e vagy sem, nem tudom, mindenesetre fölnevetett. Észrevette, hogy nincs kesztyűm. No, fogja már meg, nem szúr ez annyira, mondta. Legyen boldog karácsonya, vetettem oda, hogy kikecmeregjek a buta zavarból. Aztán, hogy ne eresszem el ennyivel, megkérdeztem: messze lakik? Zalában, a horvát határnál, felelte.
Elköszöntem, indultam vissza a villamoshoz. A sarkon egy pillanatra visszafordultam. Láttam, hogy felhajít valamit egy kisteherautó platójára.
Az ötvenhatos csaknem üres volt. Egyik ülésen csavargó aludt, elöl egy férfi lihegett, futva érte el a villamost. Talán a szeretőjétől igyekezett haza a családjához.
Nem tudom, hányan mondták aznap este, hogy miénk a város utolsó karácsonyfája, én mindenesetre azt mondtam.

December 28., hétfő
Hallom, jövőre adózniuk kell a pókerezőknek is! Tudom én, ez már régen nem játék: Redford megmutatta a híres hollywoodi produkcióban – a Havannában –, hogyan lehet egy sapka pénzt begyűjteni egyetlen éjszaka alatt, mégis elszomorít, hogy a szocialista törvényalkotóknak nem jutott eszükbe Korda. Igen, az énekes, aki, ha jól tudom, reggel, délben, este pókerezik. Akinek szabálytalanul épített villájában gyakran tartottak titkos megbeszélést az elvtársak.
Elég hálátlanok.

December 29., kedd
Rossz idők járnak a mesére. Úgy is mondhatnám, hogy kevés ma a jó történet. Nem csoda. A meséléshez idő kell. Elengedettség. Várakozás. És legfőképpen ártatlanság. Ártatlan hallgatóság.
Ma sztorikkal traktál mindenki. És a sztori mindig csinált. Kimódolt. Sok benne a rafináltság. Igyekvő csörömpölése pedig sejteti, hogy mindenáron sikert akar. Nem baj, ha a siker olcsó, csak tapsoljanak.
Mindez sokat ront a közízlésen.
Találtam egy kitépett újságlapot. Mintha példatárból szakította volna ki valaki. Makk, a filmrendező mondja el, hogyan készült Radványi Géza világhírű filmje, a Valahol Európában.
Főiskolásként lett Radványi asszisztense, ahogy ő nevezte magát: afféle fullajtár. Részt vett a forgatáson elejétől végig. Ami itt következik, egy interjú részlete, a Könyvjelzőben jelent meg:
„Hogy a filmcsinálásnak hányféle módja van, azt még nem tudtam, de hogy úgy is lehet csinálni, ahogyan Radványi, azt gyorsan megtanultam. Mentünk két teherautóval, amire a gyerekek fel voltak pakolva. Volt egy nagyon nyers, vázlatos forgatókönyv, és ha Radványi látott valamit, ami megtetszett neki, megálltunk.
Megálltunk egyszer Székesfehérvár mellett egy lebombázott kápolnánál. »Jaj, gyerekek, szálljatok le!« Leszálltunk. Gézának volt egy nyugágya meg egy messzelátója. Nem szeretett mozogni. A nyugágyat kiterítették neki, belefeküdt. Azt mondja: »Menj oda, Karcsi, nézd meg, mi van bent« – mármint a kápolnában. Mondom: »Van egy szenteltvíztartó meg egy romos épület.« »Nagyon jó«, mondta. »Kerítsetek vizet, tegyétek a szenteltvíztartóba, a gyerekek abból majd lefetyelni fognak.«
Összeszedtük a gyerekeket, akiknek a haját előtte való este be kellett dörzsölni petróleummal, mert tetűproblémák voltak. Sorba állítottam őket és mondtam: »Menjetek és igyatok!« Azok mentek, rugdosták egymást jobbról, balról, Hegyi Barna ezt fél szemmel nézte, mert egyik szemével nézte a valóságot, a másikkal meg a kamerán keresztül a leendő képet, és amikor a jelenet megvolt, Géza azt mondta: »Rendben. Ennyi.«”
Mi ez? Sztori vagy mese?
Feltétlenül az utóbbi.
Aki olvasott Hrabalt, tudja, hogy miért. Van benne valami valóságon túli. Elképzelhetetlen, mégis jó elképzelni. És ami a legfontosabb: az élőszó hitelessé teszi. Hallgatjuk. (Mert Hrabalt és a legnagyobb mesemondókat nem annyira olvassa az ember, inkább hallgatja.) Azt is megfigyeltem, mennyivel jobb kedély gazdái, akik élőszóval mesélnek el egy történetet. Az író hibás azért, hogy így van. Dolgozószobájában ül – saját börtönében –, leírja, amit kifundált, aztán elolvassa, s ritkán hallja azt, amit a muzsikus, amikor kottát olvas: hogy megszólal. Csend öleli át, kétség szorongatja, nemigen tudja eldönteni, melyik felének kéne igazat adnia: annak, aki ír, vagy a másiknak, aki olvassa a papírra került szöveget.
Aki mesél, nem rágja magát ezen. Rögtön észleli közönségén a hatást, s ha az elégedetlen, ráerősít. Élénkebb színeket visz a történetbe, hatásosabban adja elő a fordulatokat, mindet aszerint, mi ül ki a hallgatóság arcára.
Az író csak a maga arcát kémlelheti, azt meg már ismeri annyira, hogy ne kelljen lesnie, mit mutat. Ezért van tele bizonytalansággal, amit azzal próbál elűzni, hogy javít, aztán megint javít – Hemingway szerint Tolsztoj a Háború és béke befejezését harminckilencszer írta át.
Hrabal kocsmájában nem volt ilyesmire mód. Nem lehetett javítani. Ha a mese nem volt hiteles, előadóját leintették. A legnagyobbak mindig az élőszót próbálták megközelíteni, és minél inkább sikerült nekik, annál inkább örült az olvasó. Ezért maradt népszerű Cervantes, Jókai, Gárdonyi, Dickens és Maugham, hiába finnyog sok irodalomtörténész.
Ők rafinált olvasókat szeretnének. Képzetteket. Akik a szöveg második és harmadik jelentését is értik. Naná, hogy lefitymálják azokat, akiknek öröm, ha olyan világba kalauzolják őket, ahol vannak még hősök, vannak ördögök, hercegnők, különböző csodák. Mert mit lát az olvasó a mindennapjaiban? Napok alatt megy ki a divatból minden. Értéktelenedik a pénz, a kutyát sem érdekli a tegnapi sztár, az ünnepelt futballistát hamar ejtik, ha nem megy úgy neki, mint ment tavaly ilyenkor. Hol van már a francia nouveau roman (vagyis az újregény)?
A jó mese sosem avul el, akár a nép fia mondja el, akár Benedek Elek vagy Andersen. Törökországban máig hivatásos mesemondók járják a teázókat és a kávézókat. Úgy mesélik el Asik Kerib életét vagy a híres Naszreddin hodzsa tréfáit, mint száz vagy kétszáz éve, és biztos vagyok benne, ez is oka, hogy pár éve a török Orhan Pamuk kapta a Nobel-díjat. Olyan író, aki mesél, és akit olvasnak.
Bármilyen furcsán hangzik ebben a sarkából kifordított világban, az igazi értékítéletet az olvasó mondja ki.
És ennyi erről talán elég is.

December 31., csütörtök
Megvan a 2010-es asztali naptár, és megtaláltam az új esztendő mottóját is: Mosolyogj, örülj a reggeleknek, és sose veszítsd el a jókedvedet! Minek kívánni többet?
Napsugaras új évet kívánok mindenkinek!