Magyarország várólistán

A jövő évre megszavazott „feszes és felelősségteljes költségvetésben” (by Bajnai Gordon) az egészségügyre újabb tizenötmilliárd forinttal jut kevesebb. Eközben a kormány azt hangoztatja, hogy az álombüdzsé igazi nyertese az egészségügy lesz. Ez természetesen nem igaz.

A közelmúltban két ismerősöm került komoly bajba. Egyikük idős hölgy, aki nagyon közel áll hozzám. December elején kiderült, hogy áttétes daganatai vannak. A „súlyponti”, területileg illetékes kórház orvosa közölte: indokolt lenne az azonnali műtét, ám az idei keretet kimerítették. Január végére kapott időpontot. Másik ismerősömnek hónapokkal ezelőtt daganatot észleltek az agyában. Jóindulatú, de annyira nem, hogy megállna a növekedésben; így pedig életveszélyt jelent. Az orvos közölte, indokolt lenne az azonnali műtét, ám az idei keretet kimerítették. Még nem kapott időpontot. Egyébként pedig egészségügyi reform folyik Magyarországon, tetszettek hallani róla?
Az Európai Unióban, ahová állítólag tartozunk, emelkedik az átlagéletkor és csökken a halálozási arány. A magyar népesség fizikai állapotát az Egészségügyi Világszervezet 2003-as jelentése Botswana, Irak és Afganisztán szintjére sorolta – s a helyzet azóta sokat romlott. A halálozások száma minden évben meghaladja az élve születésekét, a népesség rohamosan csökken. (A KSH szerint tavaly közel két százalékkal született kevesebb gyerek, mint tavalyelőtt, ellenben másfél százalékot emelkedett a mortalitás.) A halandóság különösen a negyvenöt–hatvan éves férfiak körében magas. A férfiak egy év alatti halálozása 1,8-szer, a nőké 1,7-szer nagyobb, mint az unió egyéb országaiban. S míg a rákos megbetegedések száma nő, Európa-szerte nálunk legkisebb a gyógyulási esély: a daganat miatt elhunytak száma az EU átlagának másfélszerese. A keringési problémák miatti halálesetek tekintetében csak a Szovjetunió utódállamai előznek meg minket. Ráadásul – a Magyar Egészségvédő Liga szerint – őrizzük vezető pozíciónkat a májzsugor okozta halálozásban is: ez a szám hétszerese az uniós átlagnak. Az államilag támogatott (értsd: az Egészségügyi Minisztérium által befolyásolt) kutatások elismerik, hogy rosszabbodik a helyzet; ám e kutatások summázata (éppúgy, mint a balliberális lapok cikkei) többnyire a lakosságot teszik felelőssé ezért. Sokat hallunk róla, hogy nem élünk megfelelően. Nem megyünk rák- és tüdőszűrésre, azonban betegen is bejárunk dolgozni, ami a fejlett Nyugaton nem szokás. Rengeteget iszunk és dohányzunk. Fiataljaink alapvető higiénés intézkedések, vagyis mosakodás nélkül üzekednek fűvel-fával (méhnyakrák). A középkorú férfiak vedelik a kávét, alig alszanak, tíz–tizenkét órákat dolgoznak, s hétvégén alapos berúgásokkal vezetik le a feszültséget; közülük sokan a második válásuk után alkoholisták lesznek, s ötvenéves korukra rendszerint megüti őket a guta. De hogy ne menjünk messzire a kevéssé egészségtudatos életmódért, itt a hozzám közel álló, idős hölgy esete. Egész életét az egészségügyben dolgozta-szolgálta végig, három műszakban. Azóta is hiába mondják neki, hogy relaxáljon; két infarktus után is képes agyonizgulni magát a fiaiért és az unokáiért. Eszében sincs egy kissé kényeztetni magát, sőt. Tavaly gondozás céljából magához vette csaknem magatehetetlen, kilencvenedik évéhez közeledő nővérét. Aztán most csodálkozik, hogy itt a baj. Jól példázza népünk makacsságát: nem hajlandó tudomásul venni, hogy erősen javallott számára a rendszeres gimnasztika, a friss levegő, az élelmi rostokban, nyomelemekben és antioxidánsokban gazdag étrend, a stresszkerülő életmód és a pozitív gondolkodás.
De annyit azért rögzítsünk, hogy az elsődleges felelősség egy nép állapotáért a nép vezetőié. Az osztrákok nem azért egészségtudatosabbak nálunk, mert jobb fejek, hanem mert nem élnek létbizonytalanságban. Az osztrák buszsofőr csaknem ötszázezer forintnak megfelelő fizetést kap. A magyar buszsofőr legföljebb százhúszezret, amiből nemhogy wellnesséletmódra nem telik, de arra sem, hogy rendesen eltartsa a családját. Elég nehéz relaxálni és pozitívan gondolkozni, ha az embernek folyton a törlesztőrészleteken meg a kifizetetlen számlákon jár az esze. Az egészségtudatos társadalom első feltétele tehát az egészségtudatos vezetés, vagyis egy normális kormány volna. Egy ilyen kormány azon ügyködne, hogy a dolgozni akarók ne szegényedjenek el, mivel a szegénység köztudottan egészségtelen. Azonkívül igyekezne, hogy ha már megbetegszünk, a pénzünkért – hiszen elképesztő mennyiségű tb-t fizetünk – megfelelő ellátáshoz jussunk. Már csak azért is, mert az alkotmány 70. paragrafusa szerint „minden magyar állampolgárnak joga van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.”
Azóta, hogy a WHO afganisztáni szintűnek nevezte hazánk állapotát, a politikáját nemigen, csupán arcait váltogató kormány mintegy kétszázötvenmilliárd forintot vont el a gyógyítástól, vagyis szisztematikusan tönkreteszi az egészségügyet. A folyamatot gyorsította az egészségügyi reform, amelynek keretében bevezették például a teljesítményvolumen-korlát nevű agyrémet. Ez azt jelenti: meghatározták, mennyi gyógyító munkát finanszíroz a kórházaknak az egészségbiztosító. S míg a betegek száma növekedett, a keret több kórházban csökkent az év folyamán – egyes helyeken több mint tíz százalékot. Ezért a gyógyításra való pénz több helyütt már novemberre elfogyott. Előfordult, hogy a nővéreket, orvosokat nem tudták kifizetni. A kórházvezetők hiába tiltakoznak, addig bővülnek a várólisták, míg rájuk nem kerül az egész ország.
Tavaly a Bajnai-kormány válságkezelés címén újabb harmincmilliárdot vont el az egészségügytől, vagyis folytatta a népirtást. Ne tessék túl erősnek tartani ezt a kifejezést! Aki szisztematikusan tönkreteszi az egészségügyet, az embereket öl. Hogy gondatlanságból, vagy tudatosan, azt a bíróság dolga lenne eldönteni. A józan ész, a lelkiismeret, valamint néhány nemzetközi egyezmény szerint nemcsak az népirtás, ha embereket végeznek ki, hanem az is, ha embertömegeket sodornak veszélybe, aztán hagyják meghalni őket. Mára konszenzus alakult ki abban, hogy nemcsak a sokat emlegetett holokauszt volt népirtás, hanem az alig emlegetett holodomor is, mikor a Sztálin-kormány gazdaságpolitikai döntései miatt hétmillió ember halt éhen Ukrajnában, köztük hárommillió gyerek. Ha pedig most azt állítom, hogy az MSZP–SZDSZ-kormány egészségpolitikája eddig legalább százezer halálos áldozatot követelt Magyarországon, az még óvatos becslés.
A jövő évre megszavazott „feszes és felelősségteljes költségvetésben” (by Bajnai Gordon) az egészségügyre újabb tizenötmilliárd forinttal jut kevesebb. Eközben a kormány azt hangoztatja, hogy az álombüdzsé igazi nyertese az egészségügy lesz. Ez természetesen nem igaz. Miközben ugyanis a szociálkormány tovább folytatja a hazai emberállomány megszorítását, csak tavaly több mint hétszázmilliárd forintot juttatott közvetlenül a multiknak. Továbbá az uralkodásuk kezdete óta sok száz milliárddal nem tudnak elszámolni. Hajlok tehát arra a nézetre, hogy a szoclibek a reformnak nevezett tömeggyilkosságot előre megfontolt szándékkal, aljas nyereségvágyból követték el.
Amikor megfogom a hozzám közel álló idős hölgy kezét, amikor vigasztalom vagy imádkozom érte, sokféle érzés kavarog bennem. Remény, aggodalom. És harag. Tudom, hogy anyám egy a sok közül, akit gyógyítás helyett várólistára küldtek. Nem tudom, lesz-e földi bíróság, amely ítéletet mond felettük. De az biztos, hogy van az Úristen kezében is várólista. S azon ők rajta vannak. Nem lennék a helyükben, amikor sorra kerülnek.