Nobel-díjas furcsaságok

Elie Wiesel fontos posztokat tölt be, vezető szerepet játszik nemzetközi szervezetek tevékenységében. Ötvenhét könyve jelent meg, a Nobel-díját mégsem az irodalmi munkásságáért kapta meg 1986-ban, hanem a világbékéért, a népek és emberek együttéléséért, kölcsönös megértésért végzett munkájáért. Emiatt is fölöttébb furcsának tűnik a mozlim hívők kihagyása egy globális ívű szónoklatából

Recsket megjárt apósom a családi hagyomány szerint azt mondta, akkor lesz vége Magyarországon a kommunizmusnak, amikor meg lehet nézni a Doktor Zsivágó című filmet. Nem érte meg, fiatalon meghalt 1963-ban. Három évvel sem élte túl Borisz Paszternakot, aki – csodával határos módon – hetvenéves korában, 1960. május 30-án hunyt el egy Moszkva közeli kisvárosban. Az orosz-szovjet költő-író 1948 és 1955 között alkotta meg világhírű regényét, amelynek hőse a kalandos életű orvos, Jurij Zsivágó egyben a szerző költő-alteregója.
A könyv orosz kézirata kijutott Nyugatra, 1957-ben megjelent olasz fordításban, és a következő évben a Svéd Királyi Akadémia Paszternaknak ítélte az irodalmi Nobel-díjat. Hruscsov birodalmában először igyekeztek elhallgatni a „dicsőséget”, majd lejárató kampányt indítottak az író ellen, hazaárulónak titulálták, könyvét szemétnek minősítették. Választás elé állították: vagy lemond a kitüntetésről és a vele járó díjról, vagy száműzik a Szovjetunióból. Paszternak az előbbi mellett döntött, erre a moszkvai propaganda taktikát váltott, 1960-ban kiadták a könyvet, írója pedig kilehelte a lelkét.
A feleségem apja csak hírből hallhatott az első Zsivágó-filmről. Az 1965-ben gyártott amerikai alkotást – Omar Sharif, a fiatal Julie Christie, Geraldine Chaplin és Rod Steiger főszereplésével – öt Oscar-díjjal jutalmazták. Valamikor a 80-as évek vége felé érkezett meg hozzánk, bizony pókhálós, giccses mozivá öregedve. Inkább egy újabb kori Sztrogoff Mihály-kalandra emlékeztetett, mintsem igazi, nagy ívű társadalmi drámára és szerelmi történetre.
A Zsivágó most karácsonykor a Magyar Televízióban levetített kétrészes tévéfilmváltozata 2002-ben készült, angol–német–amerikai produkcióban. Talán az előző alkotás erős emléke vagy az időközben évszázadnyira nyúlt történelmi távolság az oka, hogy féloldalasra sikerült. Pedig igazán remek fiatal színészek odaadó, beleérző játékát élvezhettük, miközben ostoba, nevetséges rendezői trehányságok zökkentettek ki a romantikus hangulatból. Az Urál röghegységében játszódó jelenetek hátterében felettébb zavaróak a lengyel Tátra turisztikai sziklabércei, az orosz kisvárosban disszonánsak a régi szász utcasorok és műemlék házak; a vörös csillagos gőzmozdony kéménye felett látható villamos-felsővezetékek és a csekista pribékek automobilján díszelgő Mercedes-embléma történetesen az 1920-as évek elejének legdrámaibb pillanatait teszi komikussá. Az már a magyar szöveg több mint gyöngeségéről árulkodik, amikor a rettegett amuri partizán laza „sziasztok!”-kal köszön el a gyermekeitől, akiket kisvártatva ő maga lő agyon… Mindezeknél azonban fontosabb – szólal meg bennem a tapasztalat –, hogy a történet politikai veleje, ha didaktikusan is, de átjön a film nézői számára. Különösen a fiatalabbak, a diákok okulására gondolok, amikor Sztrelnyikov, a forradalmi osztályharc páncélvonatos hőse arról elmélkedik, hogy csakis az eszme fontos, az egyén sorsa és élete semmit sem számít, és ezt a gyakorlatban igyekszik is megvalósítani: népirtással. Ez így történt a valóságban is 1917-től egészen a XX. század végéig, különböző intenzitással, de következetesen a magát kommunistának nevező világban. És más ideológiák nevében is.
Az irodalmi Nobel-díjról és a kitüntetett alkotásokból készült filmekről, azok utóéletéről eszembe jutott a mi Kertész Imrénk és az ő, szintén világtörténelmi vonatkozású és népirtásos tematikájú Sorstalansága. Igazán szomorú – szorosan az elmúlt évek magyar valóságához kapcsolódó – tanulság, hogy a horribilis költségből, több milliárd forint közpénzből elkészített film szinte észrevétlenül suhant át a nemzetközi porondon, pár év múltán már szó sem esik róla sem külföldön, sem idehaza. Úgy látszik, a pénz önmagában még nem elég jó filmet, sikeres terméket, maradandó értéket létrehozni. Tartok tőle, hogy a 2002-es Zsivágó-filmre – amelyből szintén nem lett világsiker – legalább a felével kevesebb pénzt költöttek, mégpedig nálunk jóval tehetősebb országok büdzséjéből.
A karácsony környéki televíziózgatás során még két további, úgymond furcsa médiaepizód ragadta meg a figyelmemet. Mindkettő több okból és szempontból érdemel említést. A decemberben Magyarországon járt Elie Wiesel egyik nyilvános szereplését – pontosabban egy néhány perces részletét – kaptam el véletlenül az ATV csatornáján. Az Amerikában élő világhírű író a Hit Gyülekezetének vendége volt. A vallási közösség gyülekezeti terme zsúfolásig megtelt a rajongóival, a meghívott vendégek közt az első sorban látható volt a jelenlegi kormányzó párt miniszterelnök-jelöltje a 2010. évi választásra. Wiesel angolul beszélt hallgatóságához, a szinkrontolmács mondatról mondatra megismételte a szavait, ezért kétszeresen feltűnt a hiánya valaminek. Amikor a szónok egy pozitív erkölcsi példázatában néven nevezte a világ nagy történelmi vallásait és követőit, akkurátusan felsorolva a zsidókat, katolikusokat, protestánsokat, nem feledkezve meg a buddhistákról és a sintoistákról sem, egyszerűen kihagyta az iszlám vallást és híveit. Akik pedig léteznek néhány száz millióan szerte a világban. Elie Wiesel túl van a nyolcvanon, de nem jellemző rá a feledékenység. Fontos posztokat tölt be, vezető szerepet játszik nemzetközi szervezetek tevékenységében, világhírű egyetemek oktatója. Ötvenhét könyve jelent meg, a Nobel-díját mégsem az irodalmi munkásságáért kapta meg 1986-ban, hanem a világbékéért, a népek és emberek együttéléséért, kölcsönös megértésért végzett munkájáért. Emiatt is fölöttébb furcsának tűnik a mozlim hívők kihagyása egy globális ívű szónoklatából.
A másik jeleneten már nem is nagyon csodálkoztam. Az amerikai elnök karácsony előtti programjáról tudósított az egyik hazai tévé híradója: Barack Obama a Fehér Házban fogadott egy népes gyermeksereget, akik közé családiasan becsücsülve mesét mondott a gyerkőcöknek. A kamera által végigpásztázott, megilletődött kis klambók mindegyike afroamerikai volt, mint Obama maga is, kivételként csak az elnök családi rezidenciája volt fehér. Hogy miként vélekedik erről a többi amerikai, fogalmam sincs, de talán akadnak olyanok, akiket elgondolkodtat, s talán még az Obama által idén elnyert Nobel-békedíj és az elnök háborús politikája közötti ellentmondást is észreveszik.
Én csupán néhány érdekességet, furcsaságot láttam a tévében az idei karácsony körüli napokban.