Piás emberek

John Barrymore-tól származik az első idézet, amibe belebotlottam ebben a jövedéki adós új évben, és így hangzik: Nem tudod piába fojtani magad. Én próbáltam. Lebegsz rajta. John Barrymore nyilván tudta, miről beszél (vagy éppen nem), legendás amerikai Shakespeare-színész volt. A hely pedig, ahol a citátumot felfedeztem, A. J. Baime Híres piák és a nagy emberek, akiket ugyanúgy hívtak (Athenaeum, 2009) című hézagpótló szakmunkája. Fontos könyv, végül is az ember legyen tisztában vele, hogy kit iszik. Nyilván sokan kerültek már olyan életviteli nehézségek közé, amikor csak két barátjuk tartott ki mellettük, Jack Daniels és Jim Beam, de az illető urak munkásságáról szinte semmit sem tudtak és azt sem nagyon, hogy éppen whiskyt isznak, vagy whiskeyt. Nos az összevissza vedelésnek ezzel vége. A hosszú idő, amit a szerző kutatásnak álcázott dorbézolással töltött, valóban meghozta gyümölcsét. Baime természetesen nem feledkezik el az alkohol feltalásának gyönyörű és egyben történelmi jelentőségű pillanatáról sem. Azt a széles körben népszerű tézist vallja magáénak, amely szerint valamikor réges-régen, ebben a galaxisban, valahol délen a nagy melegben egy törzs szőlőszemek után kotorászott, a felesleget egymásra tették egy alkalmatosságban és a felső szemek összenyomták az alsókat. Az önpréselő folyamat végén pedig egy ismeretlen hős felhajtotta az egész szmötyit muslicástól mindenestől, és kellemes érzés kezdett eluralkodni rajta. Furcsa zsibbadtságot érzett a végtagjaiban, mint ha apró pókok rohangáltak volna az ereiben. Kicsit szédült, de valami puha melegség terjedt szét az egész testében. Itt azonban Baime története váratlan fordulatot vesz. „Órákkal később lekapcsolták, mert hulla részegen egy lopott kocsit vezetett, az anyósülésen pedig egy transzvesztita utazott, akit később a zsaruk Winston Churchillként, a világ legnagyobb szeszkazánjaként azonosítottak.” Pompás meglátás, legalább olyan szép, mint amikor Kubrick Űrodüsszeiájában az ősember feldobja a csontot, ami aztán űrhajóként siklik tovább Richard Strauss Imigyen szóla Zarathustra című művének dallamaira. Hiszen az univerzum végtelenjéhez képest valóban csak egy pillanat telt el az első hajnali részegségtől addig a pontig, amikor valami bevarrt zsebű kitalálta, hogy a Seagramet ezentúl két- és négycentes gyűszűkben adják fel. Amely ital egyébként kőkemény bűnözésből származik. Történt ugyanis, hogy 1920 és ’30 között, a szesztilalom csúcsidőszakában mintegy harmincnégyezer amerikai állampolgár egyszerűen halálra itta magát, ugyanakkor nagyjából kétezer gengszter és ötszáz szövetségi ügynök áldozta életét a hercehurcában. Az egész vircsaftból a legjobban egy testvérpár (jelesül Harry és Samuel Bronfman, orosz ortodox zsidó bevándorlók kanadai leszármazottai) jött ki, akik valami leírhatatlan kerítésszaggatót főzettek, majd amikor eljött az ideje, megvették a Joseph E. Seagram és Fiai Vállalat elnevezésű főzdét, és nem kritizáltak, legalizáltak. Mára a világ egyik leggazdagabb családjáról beszélünk. És hogy szép kerek legyen az egész, mint egy sav, a Bronfman a jiddis nyelvben piás embert jelent.