időjárás 2°C Melinda , Vivien 2022. december 2.
logo

Polónyi és Demszky

Ludwig Emil
2010.01.30. 23:00

Demszky nyilvános sportbeli szerepléséről – azon kívül, hogy egy ízben fejre esett a lováról – nem volt szerencsém sem olvasni, sem hallani, azt azonban sokan gyanítják, hogy az őt delegáló párt az MSZP-vel 1994-ben megkötött kormányzási paktum járulékaként suba alatt megegyezett.


Napjainkban minden Budapesten élő és a fővárosba vetődő ember – korra, nemre, pártállásra és felekezetre való tekintet nélkül – érzi, tapasztalja, hogy beteg a legnagyobb magyar település. Minden (város) élettani funkciója kóros tüneteket mutat: a légzése akadozik, pang a vérkeringése, fejlődése megrekedt, mozgása koordinálatlan, idegműködése renyhe, reakcióképessége lomha, szelleme beszűkült. Külleme a hozzá hasonló méretű és rangú városokéval összehasonlítva leépült, piszkos, elhanyagolt, és különösen – tisztán emberi hasonlattal élve – vállon felül gyenge. Két évtized nagy időnek számít a mai vágtató világban, és ennyi ideje vezeti ugyanaz a politikai garnitúra Budapestet, élén a szabad demokrata Demszky Gáborral. Az utólagos okoskodás általában nem sokat segít, a múlt minél pontosabb megismerése azonban szolgálhat megszívlelendő tanulságokkal. Egy nemrégiben megjelent, visszaemlékező munkából jól kiolvasható annak a tisztán politikai döntésnek a természetrajza, aminek Budapest a húszéves Demszky-korszakát köszönheti.
Az 1990. tavaszi országgyűlési választások kimenetelében döntő szerepet játszott, hogy az SZDSZ nem tudott megfelelő kaliberű vetélytársat kiállítani Antall József ellenében. A választók az MDF-es miniszterelnök-jelölt személyével, képmásával szemben legfeljebb a legismertebb szabad demokrata politikusok csoportképeit láthatták. Tanulván a fiaskóból, az őszi önkormányzati választásra már nagyon is konkrét személyt szándékoztak indítani a liberálisok a főváros főpolgármesteri posztjának elnyerésért, tudván, hogy az aránytalanul nagy méretű és népességű főváros kormányzása az ország második legfontosabb hatalmi pozícióját jelenti. Igencsak erős érvek szóltak amellett, hogy Budapest új vezetője igazi várospolitikus, lehetőleg városépítési és/vagy városgazdálkodási szakember legyen. Ezt kívánta az 1873. évi egyesüléstől 1947-ig tartó tradíció, és ezt diktálta a négy évtizedes állampárti korszak kádergyakorlatának rossz tapasztalata. Az SZDSZ-ben is eszerint láttak neki a megfelelő jelölt kiválasztásához. És itt kénytelen vagyok átadni a szót Kőszeg Ferencnek, az SZDSZ egykori ügyvivőjének, aki a nemrég megjelent visszaemlékezéseiben (K. történetei, Magvető könyvkiadó, 2009) betekintést enged pártja döntési mechanizmusába. (A „K” a könyvben Kőszeg alteregója.)
„Az ügyvivői testület Rév Istvánt (történész, a Nyílt Társadalom Intézet igazgatója – a szerk.) bízta meg a lehetséges jelöltek számbavételével. Rév két listát ismertetett az ügyvivőkkel. A szakemberek listája élén Polónyi Károly várostervező építész állt, a politikusoké élén Demszky Gábor. Az ügyvivők meg akarták ismerni Polónyit. A hangulat arra hajlott, hogy ha lehet, szakember legyen a jelölt. Az akkor hatvankét éves mérnök érdekes, de korántsem lebilincselő előadást tartott Budapest városszerkezetéről. A várost egy mosdótálhoz hasonlította, amelyet hegyek vesznek körül, így az egyetlen szellőző csatornája a Duna vonala. Arról beszélt, hogy a világkiállítást is a Dunára kellene telepíteni. Ez nem volt szerencsés kijelentés, hiszen az SZDSZ egészében ellenezte a világkiállítást. De az öngyilkos tőrdöfés a beszéd zárómondata volt. Mindent el fog követni, ígérte Polónyi, hogy sikeres legyen a választáson. De ha nem így lenne, az se nagy baj, hiszen az MDF jelöltje is nagyon jó építész. – Ezt az embert akarják főpolgármesternek? – fordult K. (azaz Kőszeg – a szerk.) az elképedt ügyvivőkhöz. – Hiszen ez az egészből nem ért semmit. Másnap Kis János telefonon megkérdezte K.-t, mit gondol, kit kellene jelölni. – Demszkyt – felelte K. – Csakis Demszkyt!”
Kőszeg ezután bevallja, hogy ő már a szakértő meghallgatása előtt is így gondolta, majd ő volt, aki szívósan rábeszélte az eleinte húzódozó Demszkyt, vállalja el a jelöltséget. „Te sportember vagy, minden versenyt megnyersz”, biztatta a leendő főpolgármester-jelöltet, és Demszky ezt éppúgy elhitte Kőszegnek, mint az MTK focicsapatának tankerként forduló hátvédje Verebes edzőnek, hogy ő Közép-Európa legjobb centerhalfja. Csak a mérkőzések tétje nem volt egyforma.
Azt Kőszeg is elismeri, hogy „Polónyi Károlynál jobb szakértőjelöltet Rév István és csapata aligha találhatott volna. (…) A várostervező arról beszélt, hogy meg kell fékezni a budai hegyek beépítését, több városközpontot kell létrehozni, toronyházakból álló üzleti negyedet kell létrehozni a Kopaszi-gáton, a város észak–déli forgalmát gyorsjáratú hajókkal kellene lebonyolítani. Csupa merész, meggyőző terv…” – emlékezik vissza K. Az ellenérve pedig az, hogy mindez „egy műszaki ember víziója, akinek eszébe sem jut, hogy mindezt el kell fogadtatni az ellenséges (sic!) kormánnyal…” Vajon miből gondolta Kőszeg ügyvivő, listás országgyűlési képviselő, hogy az Antall-kormány szembe fog szegülni a városépítő-professzor terveivel, fejlesztési elképzeléseivel, amely a választás megnyerése után öncsonkítással felérő hatalommegosztó paktumot kötött az SZDSZ-szel, miközben a liberálisok aláaknázták a világkiállítás tervét és elszabotálták a média megtisztítását az MSZMP-s zombiktól?
Polónyi Károly (1928–2002) várostervező szakmérnök a Műegyetem elvégzése után hamar az ország egyik vezető középület-tervezője lett, a fővárosén kívül vidéki városaink arculatának megújítása fűződik a nevéhez. Itthoni munkáját akkor ismerték el – 1961-ben – Ybl-díjjal, amikor azt még nem kilóra mérték; külföldi kitüntetéseinek se szeri, se száma. Afrika több modern nagyvárosa, fővárosa őrzi a keze nyomát, amint törökországi és angliai tartózkodása is eredményes volt. Tanult és tanított az Egyesült Államokban, hazajőve angol nyelven oktatta a külföldi építészhallgatókat a Műegyetemen. Fontos tankönyvek és elméleti munkák szerzője, vezetői gyakorlatát a VÁTI és a Fővárosi Tanács városrendezési osztályának vezetőjeként szerezte – amíg Demszky legfeljebb taxit vezetett svarcban. Volt elképzelése arról, mi a teendő egy nagyváros egészben és egészségben tartásához, életminőségének megőrzéséhez, sőt javításához. „Jócskán a mi megakasztott időszámításunk előtt járt” – írta róla nekrológjában Borvendég Béla, az építés – és kritikája – mindenese.
Mindezzel szemben Demszky győzni tudott 1990 őszén, és még további négy önkormányzati választáson. Nyilvános sportbeli szerepléséről – azon kívül, hogy egy ízben fejre esett a lováról – nem volt szerencsém sem olvasni, sem hallani, azt azonban sokan gyanítják, hogy az őt delegáló párt, az MSZP-vel 1994-ben megkötött kormányzási paktum járulékaként, suba alatt megegyezett: nem indítanak vele szemben komoly szocialista riválist a főpolgármesteri címért. Csakis emiatt sikerülhetett Demszkynek négyszer egymás után, hogy a második fordulóban a főváros baloldali szavazóinak voksaival megőrizhette a tisztét. Az 1994. őszi önkormányzati választáson Demszky egymaga több szavazatot kapott, mint az SZDSZ – írja büszkén Kőszeg. Hogy megérte-e mindez az igyekezet, talán abból is kitűnik, ahogyan az írás bevezetőjében Budapest jelenlegi egészségi állapotáról bátorkodtam véleményt formálni.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.