Egy életből vett saját példával kezdem. Egyik általános iskolás barátom édesanyja Bécsben élt, és miután családjának szinte minden tagja meghalt, időnként meglátogattuk. A néni pozsonyi születésű volt, és már közel járt a kilencvenedik évéhez ebben az időben. Velünk magyarul beszélgetett, amikor telefonon hívták, akkor átváltott németre, és mindeközben szlovákul írta azt a levelet, amit hazafelé jövet beadtunk a pozsonyi szlovák barátnőjének. Ez nem a régmúltban, hanem pár éve történt, és erősen remélem, hogy nem tekinthető egyedi esetnek, napjainkban is működhetne ez így. Természetesen a szlovákiai nyelvtörvény juttatta eszembe ezt az élményt, ami elvezetett az alábbi gondolathoz, amit józanabb gondolkozású szlovák és magyar barátaim figyelmébe ajánlok.
Sok száz éves közös történelmünk együttes szemlélése eddig alig sikerült. Talán azért, mert szinte kizárólag valós és vélt sérelmeinket soroltuk.
Arra gondoltam: változtassunk ezen. Soroljuk fel mindkét oldalon azokat a jó példákat, amikor nem egymás nyomorgatására törekedtünk, hanem a különféle gesztusokkal, intézkedésekkel a másik fél jobb közérzetét, egymás emberi kiteljesedését szolgáltuk. Sok ilyen volt, és nem kell ezeket véka alá rejteni, hiszen ezek is mi voltunk. További magyarázgatás helyett mondok három példát. Pozsony város elöljárói felkérték a város főorvosát, Torkos Jusztusz Jánost, hogy állítson öszsze egy gyógyszerárszabást. A mű 1745-ben jelent meg Taxa Pharmaceutica Posoniensis címmel és Mária Terézia kötelezővé tette a használatát Magyarország számára.
A Taxa latin–magyar–német–szlovák nyelven nevezi meg a gyógyszereket. A kötet előszavában többek között azt írja a főorvos úr: A szlovák nevezéknél a Prágai Taxát vettem tanácsadóul, és felhasználtam még a híres Doleschal Pál és Boikowszky bazini gyógyszerész urak műveit. (Közölve Grabarits István: Adatok a magyar gyógyszernevek kialakulásához című írásában.)
A Királyi Magyar Egyetemi Nyomda kiadványai között számos nemzetiségi nyelvű munkát találunk, annyira, hogy egyes években több volt a különféle nemzetiségi nyelvű kiadvány, mint a magyar nyelvű.
Végül az első független magyar papírpénzen, a Kossuth-bankón (1848), majd a kiegyezést (1867) követően a Magyar Királyságban használatban lévő papírpénzeken, egészen az 1946-ig (!) érvényben lévő papírpénzen többnyelvű felirat volt. Örülnék, ha felkészült és békeszerető emberek folytatnák az ilyen jellegű felsorolást, aztán közösen elgondolkozhatnánk ezekről.
Sipka László
e-mail
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
