Teherán a világgal szemben

Utcai demonstrációkkal búcsúztatták a nyugati számítás szerinti óévet Iránban, s a fél éve tartó politikai felfordulás a januárba is átcsúszott. A helyi beszámolók ellentmondásosak, hogy vajon az ellenzéki vezetőnek, Mir Hosszein Muszavinak valóban olyan tömegbázisa van-e, amellyel megrengetheti a nagyon is stabil iszlám köztársaság jellegzetesen iráni hatalmi struktúráját, vagy inkább a nyugati sajtó és hírszerzési szolgálatok közös munkájának gyümölcse köszön vissza a televízió képernyőjéről. Az MTI tudósítása szerint a tavaly június 12-i elnökválasztás óta tartó tiltakozássorozat „történetének legsúlyosabb válságába taszították a harminc éve alapított Iráni Iszlám Köztársaságot”. Ezt biztosan állítani ugyan nem lehet, de az is bizonyos, hogy az új évtized hajnalán Irán már megkerülhetetlen hatalom a térségben, sőt világpolitikai szempontból is fontos tényező, amelyet sokan mégis ki akarnak hagyni az osztogatásból.
Az iráni atomprogram kétségtelenül halad előre, s bár továbbra sincs semmi bizonyíték arra, hogy Teheránnak ártó szándékai lennének, valóban sikerült beindítani egy „potenciálisan magában veszélyt hordozó” folyamatot, amely azonban politikai erőt is ad az államnak. Ha egy ország képes saját erejéből atomprogramot létrehozni, az feltétlenül a nagy játékosok közé emeli, s nyilvánvalóan vannak olyanok, akiknek ez nem tetszik. Elsősorban a bivalyerős Izrael és Egyesült Államok szeretné „meg nem történtté nyilvánítani” mindazt, amely az iszlám forradalom kitörése óta történt Iránban, hiszen a sah Nyugat-barát rendszerével kiválóan együtt tudtak működni, az iszlám köztársasággal viszont cseppet sem. Úgyszintén aggódik az arab világ is, annak főleg az amerikaiakkal szövetségben álló öböl menti része, valamint természetesen Oroszország sem látná szívesen Irán bekapcsolódását a gázpiacba. Ha Iránt politikai okokból nem tennék a nyugatiak a partvonalon kívülre, és ő is beengedné a külföldi cégeket, hogy fejlesszék kedvükre gázkitermelését, az akkora arcul csapás lenne Moszkvának, amelyet semmiképp nem engedhet meg. Voltaképp az erős Irán kizárólag maguknak az irániaknak az érdeke. Ez azonban nem elhanyagolható.
A háborús fenyegetés már évek óta folyamatos, elsősorban Izrael bizonyos politikusai szoktak kétértelmű és ritkán egyértelmű támadó jellegű nyilatkozatokat tenni, ám eddig – szerencsére – nem dördült el az a lövés, amely a hidegből azonnal forró háborút varázsolna. Az viszont nem biztos, hogy ez sokáig várat magára. A legfőbb visszatartó erő főként maga Irán, amely túlságosan erős ahhoz, hogy újabb Irakot lehessen belőle csinálni, s túlságosan stabil ahhoz, hogy tüntetésekkel el lehetne söpörni a kormányt. Mir Hosszein Muszavi pedig éppúgy az iszlám forradalom gyermeke, mint Mahmúd Ahmadinezsád vagy a napjainkra szinte demokratikus szupersztárrá nemesült Mohammad Hatami korábbi elnök, az iráni atomprogram legfőbb szorgalmazója. Az ügy megoldásában nagyon komoly szerep hárul Barack Obamára, aki tavaly kapta meg a Nobel-békedíjat, amolyan megelőlegezett bizalomként. Kérdés, rászolgál-e erre a bizalomra.