Tilos az Á

Nekünk is van nyelvtörvényünk, idén februárban lesz nyolc éve, hogy hatályba lépett, igaz, a miénk egyetlen nálunk élő kisebbséget sem korlátoz anyanyelve használatában. A magyar nyelvtörvénynek inkább az lenne, lett volna a szerepe, hogy a gazdasági reklámok, az üzleti feliratok, a közérdekű közlemények nyelvezetét szabályozza, lehetőség szerint óvja a fölös idegen hatásoktól.
Aki bevezetése táján értesült a magyar nyelvtörvényről, annak talán az a kissé naiv, ám biztató vízió jelent meg a szeme előtt, hogy majd végigmegy valamelyik budapesti körúton vagy vidéki főutcán, és azt látja, és érzi is, hogy valóban Magyarországon van. Itthon, ahol az élelmiszerüzletek, a lemezboltok, a bizományik, a kocsmák, az éttermek, a cukrászdák fölött magyar a név, a kirakatban magyar a reklámszöveg, még az áruk többségének a márkaneve is magyar.
Tényleg nem a magyar nyelvtörvény tehet arról, hogy nem így alakult, hogy a ránk zúdult vadkapitalizmus csak részben finomodott, sőt inkább még tovább vadult. Hogy a multiláncok befészkelték magukat a nagyvárosok belső kerületeibe. Ott vannak a külterületen, az autópályák mentén sorakozó óriásplakátok erdejében is. S a magyarországi üzletek exportárukkal, külföldi márkákkal vannak tele, amiket nemzetközileg védett, angol nyelvű jelmondatocskával hirdetnek. Így aztán az utcák, az országutak, a nyilvános helyek, de még az otthonunk is – ahol a legtöbb ruhadarabnak, edénynek, tisztítóeszköznek, sőt élelmiszernek idegen márkajelzése és neve van – olyan, mintha itt már egy-két évtizede nem is magyarok élnének egy független, önálló köztársaságban.
A nyelvhasználó többnyire csak áll tehetetlenül, esetleg annyira futja még olykor az életerejéből, hogy „madaras teszkóként” emlegesse a nem éppen fonetikus, tehát a magyar szemnek idegen helyesírású Auchant, Rókafinak becézze a Rock Cafét, vagy tovább lépve teszkógazdaságosnak mondja a stand upos humoristákat, mivel nem kell hozzájuk se díszlet, se jelmez. A komor és embersorvasztó globálvilágban a nyelvhasználó ennél többre nem képes.
Annál mozgékonyabb például a magyar vendéglátás világában. Még élő anekdota szól arról, hogy a VIII. kerületben, a Mikszáth tér sarkán, a mai Zappa Caffe helyén lévő Tilos az Á-ba betévedt két angol turista, akik a csapostól kérdezgették, mit jelent az alternatív kocsma neve, ő pedig elengedte a sörcsapot, és a mögötte lévő polcról lekapta Alan Alexander Milne Micimackóját angol nyelven, hogy az író honfitársai kezébe adja. De ez még a kilencvenes évek eleje, a Rock Cafék, Totalcarok, Old Man’s Pubok kora. Az ezredfordulótól – nem annyira a magyar nyelv iránti elkötelezettség jegyében ugyan, inkább a retrodivat és a lokalitás szintén divatos hangsúlyozása érdekében – olyan nevek vittek sikerre budapesti kocsmákat, mint Szimpla, Dupla, Szóda, Vörös és Fekete, sőt a Király utcában a Sirály nevű kávéház, de Vácott egy időben működött Esti Kornélról elnevezett, főleg italfogyasztásra szakosodott vendéglátó-ipari egység is. Néhol, külső kerületekben, kisvárosokban, falvakban újra divat a tulajdonosról vezetéknév vagy keresztnév alapján elnevezni sörözőt, borozót, kifőzdét. Az egykori legendás Kávéforrás mintájára a Dunakanyarban Forrás kávéház (Verőce) és Kávébárka (Kismaros) néven két kávéház nyílt.
A magyar nyelvtörvénynek abban, hogy ma már – ha csak nem külföldi gasztronómiai márkáról van szó – legalább a kocsmáknak, éttermeknek nemigen adnak angolszász nevet Magyarországon, nehezen mérhető a szerepe, talán éppen annyi, mint a Micimackóban a Tilos az Á tábláé. Nélküle Milne műve mégsem ugyanaz a könyv lenne.