Két járó motorú rendőrautó a Bökényföldi úton, a cinkotai buszremíz parkolójában: éles a felügyelet, tán attól félnek, hogy kigördül a telephelyről az 56-os busz vagy egy muzeális tank, amely véletlenül üzemeltethető állapotban maradt valamelyik garázs mélyén.
Pedig bent kedélyes hangulatban sztrájkol vagy háromszáz buszsofőr.
A kedden kezdett demonstráció tétje egy 45 ezer forint értékű év végi juttatás étkezési utalvány formájában, amelyet csak pulykapénznek neveznek. Ezt 2002-ben vezették be a társaságnál, de a csökkenő reáljövedelmek mellett ilyet követelni nem méltányos – vélekednek a bérvita során a munkáltató képviselői. A szakszervezetek egyébként a kollektív szerződésben szeretnék rögzíteni a háromszázalékos egészség- és nyugdíjpénztári hozzájárulást is, amelyet a BKV a bér jellegű kiadások között adott volna meg a dolgozóknak.
A sofőrök keddtől mindennap bementek a szolgálati helyükre, a cinkotai remízbe, de nem vették fel a munkát. Ottjártamkor óriáskivetítőn nézik a hírműsorokat, otthonról hozott laptopjaikon interneteznek, beszélgetnek, vannak, akik alkalmi kártyakört alapítanak. Király, bubi, hetes, ász.
Egy pillanatra a kivetítő ponyvájára szegezik tekintetüket a közel ülők. A közszolgálati televízió reggeli vendége a megmozdulásról nyilatkozó budapesti főpolgármester. Nem ért egyet a sztrájkkal, a gazdasági válságra hivatkozik. „A pulykapénz miatt nem lesz buszfelújítás. Ezzel a követeléssel felélik azt az állami támogatást, amely az autóbuszok cseréjét megoldhatná” – jelenti ki Demszky Gábor a stúdióban a demonstráció első napjának reggelén.
Az elmúlt hónapok történései teszik pikánssá a nyilatkozatát, ugyanis sok csontváz kidőlt mostanában a vezérigazgatóság szekrényeiből: 2007-től számolva egymilliárd forintot (22 ezer pulykapénz telik belőle) fizettek ki vezető beosztású BKV-dolgozóknak törvénytelenül. Különösen nagy kárt okozó csalás bűntette miatt előzetes letartóztatásban van a BKV volt humánpolitikai igazgatója, volt jogi vezetője, szökésben van az informatikai vezető, és gyanúsított az egykori kommunikációs munkatárs is.
Mások kétes értékű tanulmányokat rendeltek meg a kisföldalatti „luxusmetróvá történő pozicionálására” s a libegő, a fogaskerekű és a sikló népszerűsítéséről szóló dolgozat megírására.
*
Valójában a BKV sosem tervezte a kisföldalatti luxusmetróvá alakítását. A rendőrség nyomoz, amit most tudunk, az feltehetőleg a jéghegy csúcsa.
Palásti József nem mai gyerek, mégis egyenes tartású, fiatalos járású. 13.58-kor kezdené a szolgálatát, de már reggelre bejött a cinkotai remízbe, mert ő is demonstrál, s szolidáris minden buszsofőrrel, itt tölti el a szabad idejét is. Az apja villamosjármű-szerelő, majd művezető volt a Hungária kocsiszínben, édesanyja pedig kalauzként dolgozott még a jegylyukasztós korszakban. A férfi is ezt a hivatást választotta, 1971-ben villamosjármű-vezetői szakmát szerezve a Hungária kocsiszínben kezdte. Gyorsszervizesként a forgalomban lerobbant villamosokba próbált lelket lehelni. Már akkoriban is buszsofőr szeretett volna lenni, de a vezetés nem engedte iskolába, mert hiány volt a jó szerelőkből. Ezért 1983-ban elhagyta a társaságot, s évekig a Volán Taxinál fuvarozott, majd a Volánbusznál megszerezte az áhított jogosítványt.
– Az Engels tértől airportoztam, a repülőtérre szállítottam utasokat, majd különjáratoztam, azaz külföldi csoportokat szállítottam ötnapos országjárásra. Magántaxiztam 1990-ig, s a benzinsztrájk előtt befejeztem a kisipart. Pont úgy állították össze az adórendszert, mint most, ügyelve arra, hogy aki becsületesen dolgozik, az az adók és járulékok miatt ne tudjon megélni – indokolja akkori döntését a férfi.
Palásti József a rendszerváltás után ismét a BKV-nál kötött ki, s a 76-os gyorsjáraton kezdte, majd a csuklósokra került.
– Ha már busz, legyen nagy! A Volvo 18 méter hosszú, a 280-as Ikarus pedig 16 méteres. A piros 7-esen voltam állandó beugró. Ez kiváltságos, de egyben embert kívánó foglalatosság. Bár nem kell egyhuzamban nyolc órát vezetni, hajnali háromkor keltem, 5.10-től 8.20-ig dolgoztam, leraktam a járművet, majd délután egykor megint kezdtem, s háromnegyed nyolcig nyomtam a pedált. E különleges beosztás előnye az volt, hogy otthon ebédelhettem a családdal, s este még tudtam foglalkozni a gyermekkel, hiszen az én kiváltságom volt a fürdetés. A gyerekkel is feküdtem korán, mert hajnali háromkor másnap is kelnem kellett.
Amikor a cinkotai garázstól elvették a piros 7-est, átkerült a fekete 7-esre, de 1998-ban azt is elvették a garázstól. A 32-es buszt vezette, de csak pár évig, hiszen 2002-ben, amikor a garázs megint megkapta a 7-est, visszakérte kedvenc járatára magát.
– Jó hosszú vonal, 13 kilométeres, nincs benne sok kanyar, mindig történik valami. – mondja.
Ismeri az összes vonalat. Próbát is teszünk.
– Meséljen a 22-esről!
– A Moszkva tértől jár a Szabadság-hegyre…
– A 9-es?
– A Liget tértől közlekedik, majd a Szent László tér felé visszafordul, s a Kőbányai úton megy befele a város felé. A Deák teret, Baross teret is érinti.
– A 71-es?
– Csepelen jár, a volt Tanácsház tértől a strandfürdőig.
Aztán a buszfajtákról beszél. A Volvo nagyon jó busz, csak nem a budapesti „tajga”-utakra való. Mi az, hogy tajga? – érdeklődöm. Kiderül, ha a Rákóczi úton felújítanak egy útszakaszt, abba két hónap alatt vályút húz a húsztonnás busz. Innentől fogva már nehéz a közlekedés az alacsony padlószintű járművel. Amíg nincs borda, álomszerű suhanás a jármű útja, de hamar megváltozik minden.
– KRESZ-módosítások?
– Ma már olyan sokan mehetnek a buszsávban, hogy elérkezett az ideje annak, hogy kitiltsák onnan a buszokat, ne tartsák fel a megkülönböztetett jelzésű autókat s a biciklistákat… Ők a buszsávban valóban biztonságban vannak, hiszen nem fogom megelőzni őket, mert fizikailag nem tudom, cammogok mögöttük, hiába idegeskednek az utasok. Egyetlen sofőr sem képes arra, hogy a Hősök terén a feje fölé emelje a buszt – panaszkodik a férfi.
Palásti József szilveszterkor is dolgozott, éjszakás járaton. Este megvacsorázott, s 22.22-kor kezdett a garázsban. Az éjfél vezetés közben érte Budatétényben, a Chinoinnál. Egy utasa volt az ünnepi percben, aki megkérdezte, hogyan jut ki a városba.
Az ősz hajú férfinak két gyereke van: fia kertészeti főiskolára jár, lánya képzőművészeti szakközépiskolába. Nem kívánta, hogy sofőrök legyenek.
– Megy a hergelés önök ellen, hogy 250 ezer forintot keresnek – mondom neki.
– Ezt minden évben kijátsszák ellenünk. Olyanok nyilatkoznak arról, hogy mi mennyit keresünk, akik sokkal többet kapnak. Ha Nelli (Szalainé Szilágyi Eleonóra – A szerk.) harmincmilliós végkielégítéssel megy el innét, senkinek sem tűnik fel, s az összes többi ügy elszürkül a nagy kalapban. A BKV viszont nem pénzkifizető hely, legalábbis a sofőröknek és a villamosvezetőknek nem az. Mi megdolgozunk a pénzünkért – szögezi le.
Álmodjunk! El tudná magát képzelni, hogy mást csinál. Például, hogy nagy végkielégítést kap, jó pénzért „visszafoglalkoztatják”, így multimilliomos. Akkor is hiányozna neki a buszsofőrködés. Mikor taxizott, egy idő után viszketett a tenyere: valami nagyobbat kellene vezetni! Akkor is másodállást vállalt: a bükkábrányi külszíni fejtésnél dolgozott egy Kamazzal. Tizenkétórázott, állandóan járt a motor, s a monstrum száz kilométeren száz litert fogyasztott.
– A rakodógép megpakolta a puttonyt, elmentem a teherautóval a meddőhányóhoz, leborítottam a rakományt, s mentem vissza újra. Forogtam, mint majom farkán a stanicli.
Nagy a nyüzsgés a büfében. A sztrájk ideje alatt a szénsavas üdítő kedvezményes ára 45 forint kétdecinként. A zsibongóban egy szekrényben a járatok jelzőtáblái – például a „Keresztúri csonka menet” –, amelyeket általában hóna alá fogva visz a buszhoz a szolgálatát kezdő buszvezető. Kódolt szövegű kiírások: „T. Járművezetők, a Volvo- és Fok-Gyem-kijelzős buszoknál végzéskor és két rész között a kijelzőt ki kell törölni. Volvónál a járatszám helyére a 888-as, Fok-Gyemnél törlés, plusz 2-es billentyű.” Valamint a „minden szolgálatkezdéskor kötelező a jogosítvány felmutatása és a szondamikrofon használata”. És egy gyönyörű csengésű szókapcsolat: formaruha-járandóság helyben felvehető. Apróhirdetések sora egy fatáblán: eladó csokoládé-szökőkút, gyaloglógép, számítógép, házi pálinka, segédmotor, 36 négyzetméteres panel hét és fél millióért, mobiltelefon háromezerért, újszerű Bioptron lámpa olcsón. Ez nem a felső tízezer adok-veszekje.
Mánfai Károly szeptembertől sofőr, igaz, ’79-től már lehúzott itt három évet. Tíz évnél fiatalabb buszon még sohasem ült. Mikor 1982-ben meghalt a felesége, elhagyta a társaságot, és billenős kocsikat vezetett a Főspednél, az Épfunál, majd a rendszerváltás után maszekolt. Először egy öreg Vaz billencset, leselejtezés előtt álló, strapabíró orosz csodát vett, és sódert hordott az építkezésekhez. Később platós Aróval szállított egy Tüzépnek feketén, majd Erdőkertesen sörözőt és közértet nyitott a húgával. Bevallása szerint nem ment annyira az üzlet, ráhagyta a testvérére, s most hatvanévesen, nyugdíj előtt két évvel visszajött a BKV-hoz, hogy javítsa a jogosultságát. A legtöbb helyen minimálbérrel jelentenék be, itt pedig kétszázezer fölött van a fizetése. Igaz, hogy 140 ezret kap kézhez.
– Nettóban fele az igaz, mint amit a sajtóban szajkóznak – mondja. – Túlórával, pótlékokkal.
Sajnálja, hogy nincs nála a bérjegyzéke: értelemszerűen a gyakorlati idő is beleszámít az órabérbe, kilencszázzal kezdenek, neki 1010 forint az órabére, s nem találkozott még 1050 forintnál magasabb bérű kollégával. Egyik ismerősének is annyi az órabére, de csak azért, mert igazolni tudott negyven évet.
Mánfai Károly Újpestet járja a 147-essel, majd Újpalotáról Cinkotára vezeti a járművet, a 175-öst, néha a 96-ost. Két gyereke van, a nagyobbik banknál dolgozik, a kisebb számítástechnikát tanult.
– Szerencsére tanultak, és nem sofőrök lettek – sóhajtozik nagyokat, türelmetlenül jár a lába. Mintha a gázt taposná.
– Szívesebben dolgoznánk, elég fárasztó itt ülni.
Ismerősökkel trécsel, de készült is a tétlen várakozásra. Elhozta Irwin Shaw-tól az Oroszlánkölyköket. Fiatalon már olvasta, de sokat felejtett belőle, megvette egy antikváriumban, s újrakezdte. Sakkozni is szeret, de most nem látott a sztrájkolók között készletet.
Fiatal fiú ül magában. Szabó Viktor november közepétől dolgozik a BKV-nál. Abbahagyta a gazdasági főiskolát, a kereskedelmi szakmenedzser szakot. Beugró sofőr a 176-os és a 276-os buszon. Korábban egy joghurtgyártó társaság teherautóját vezette, majd önkormányzati sofőrként óvodába s öregotthonba szállította az ebédet. Nem szereti a cipekedést. Nyáron szerzett speciális jogosítványt, és itt akar tapasztalatot szerezni, hogy a vágyát megvalósítsa: nyaranként turistabuszt vezethessen szerte Európában. Most „belecsöppent a tutiba” ezzel a sztrájkkal. Alig ismer valakit a tömegben. Egy volt oktatót, illetve a sofőr váltótársakat.
Kint a telep területén a nagy kékség: több száz sötétkékre festett autóbusz precízen leparkolva egymás mellé. Idegesen sodorják cigarettájukat az emberek. Arrébb „donorbuszok”, félig kibelezve. A belőlük kivett alkatrészekből újítják fel a még forgalomba engedhető öreg buszokat. Egymásnak döntve Pirelli és Michelin gumik tükörradiálra koptatottan. „Padlószint a kényelemért, euro 2 motor a jövőért” – napszítta reklám egy rozsdás monstrumon.
Aki nem bírja tovább, odacammog egy járó motorú csuklós buszhoz, beül a sofőrfülkébe, és tesz egy kört a telephelyen. „Utasként” többen ülnek már benne, a sofőrök ott verik a blattot.
Mások csak ülnek maguk elé nézve. Úgy vezetnék már a buszukat a fővárosi forgatagban! Rövidesen megtehetik. A tét: mennyiért.
Sztrájkolnak a pulykapénzért. A menedzsment prémiumából az összes buszt el lehetne látni téli gumival, de minek… Ilyentájt olyan jó busszal korcsolyázni a jégen.
