A kéthetente megjelenő Foreign Policy tavaly október elsején tulajdonost váltott. A globális politikával, gazdasággal és eszmékkel foglalkozó magazint addig a New York-i Carnegie Endowment for International Peace (Carnegie Nemzetközi Békealapítvány) adta ki. Az új tulajdonos a Washington Post Company lett.
A folyóirat szerkesztői a tulajdonváltást követően azt írták, hogy a korábbi tulajdonos idején sem nehezedett rájuk semmilyen nyomás. Teljesen szabad kezet kaptak arra, hogy szabadon térképezzék fel a világot befolyásoló gondolatokat, miközben arra kellett ügyelniük, hogy azok eredetiek legyenek és „intézzenek kihívást a bevett bölcsességgel szemben, és új gondolatokra sarkallják” az olvasókat.
Az internet korszaka ellenére terjeszkedő Washington Post ezért vásárolta meg a lapot. Felismerte, hogy ma már a megjelenő anyagok minősége fontosabb a megjelenés formátumánál.
A szerkesztők akkor azt ígérték, ezt a törekvésüket folytatni fogják.
Ha valaki ugyanakkor összehasonlítja a korábbi tulajdonos alatt megjelent utolsó, 2008. szeptember–októberi számot a mostanival, azaz a 2010. január–februárival, túlzás nélkül jelenthető ki: a változás lenyűgöző.
Az akkori szám vezető anyagát David Frum, közismert neokonzervatív írta Bush örökségéről. Ebben a volt fehér házi beszédíró azt állítja, meglehet, Bush amerikai elnök a modern idők legnépszerűtlenebb elnöke, de a történelem nagyobb jóindulattal tekint majd rá, mint a jelenkor. Frum szerint Bush vívmányai közé nemcsak az tartozik, hogy Irakot megszabadította diktátorától, de közelebbi kapcsolatot épített ki Indiával, pragmatikus viszonyt Kínával, és szerinte az Iránra gyakorolt nyomás a következő években meghozza eredményét.
Noha az igaz, hogy Frum okoskodása kihívást jelentett a „bevett bölcsességgel” szemben, a cikkben kifejtettek viszont nem igazán látszanak megállni az idő próbáját.
Az új tulajdonos alatt megjelenő első szám viszont már e hagyományos bölcselkedést sokkal érdekesebben és provokatívabban kihívó cikkel jelentkezett, amelynek lényege, hogy ha az Egyesült Államok azt akarja, a XXI. században is tőle származzanak a világot formáló „nagy eszmék”, akkor eddigi „kikiáltó tevékenységét” alaposan meg kell reformálnia.
A Foreign Policy legújabb száma még inkább bővelkedik az olvasókat szinte szó szerint megrázó témákban. Mint az amerikai Nobel-díjas közgazdász, Robert Fogel számításai, amelyekben szemléletes grafikonokkal mutatja be, hogy míg 2000-ben az Egyesült Államok a világ GDP-jének 22, az Európai Unió 21, Kína pedig 11 százalékát állította elő, addig 2040-re Kína részesedése 40, az Egyesült Államoké 14, az EU-é 5 százalék lesz. Enynyit az Európai Unió elvetélt liszszaboni stratégiájáról (amely szerint az EU lett volna az idén a világ legversenyképesebb gazdasági egysége) és annak átfazonírozott, 2020-as stratégiájáról.
Egy másik cikk következtetése szerint – amely arról szól, hogy Obama elnök globálisan meg akarja szabadítani a világot az atomfegyverektől – téves az az elképzelés, hogy a nukleáris fegyverek jelentik az emberiségre nézve a legnagyobb veszélyt.
További írás foglalkozik azzal, hogy az „Eurabia” rémmeséknek nincs alapja, míg a folyóirat főszerkesztője arról cikkezik, hogy a globális pénzügyi-gazdasági válság legtöbbet a közgazdaságnak és a közgazdászok hírnevének ártott, akik abból semmit nem láttak előre.
Nem hagyhatjuk említés nélkül azt az írást sem, amely a nyugati világ politikusainak és médiájának „kedvenc” ázsiai demokráciáját mutatja be ugyancsak váratlan megközelítésben. Úgy, hogy kitűnik, az ázsiai országok közül bizony olykor nem Észak-Korea, Pakisztán vagy Kína okozza a legnagyobb fejfájást, hanem India, amelynek igen sok, alapvetően antidemokratikus vonására alig vetül fény.
Végül a lapnál érzékelhető nagy fordulatként jellemezhető Stephen M. Waltnak, a Harvard Egyetem világhírű professzorának a lap internetes kiadásában január 25-én megjelent cikke, amelyben azt írja: George Mitchellnek, Obama elnök közel-keleti küldöttjének azon nyomban fel kellene adnia posztját, mert az izraeli–palesztin közeledésben semmit nem tudott elérni Izrael, az Egyesült Államok stratégiai szövetségese hibájából.
Több helyen is tüntettek Magyar Péter ellen a felháborodott nyugdíjasok