Ami eddig a választási hadjáratból kimaradt

Nézem a televíziót, hallgatom a rádiót, figyelem az internetet, és valami szomorúság sír fel bennem. Már minden párt készül a választásra, és mondja, írja a maga ígéreteit. Érdekes, hogy ezek egy-egy csoportnak ígérnek Kánaánt. Ki Budapestet keresi, ki a nyugdíjasokat, ki a dolgozókat, más meg a munkanélkülieket. Valóban mindegyik jó pár cédulát dobhat az urnákba. És mi bajom ezzel? Nem örülök, hogy nekem, a nyugdíjasnak milyen jó lesz, ha…
Nem örülök, mert több dolgot nem látok. Nem látom az igaz szót, hogy mi, X. Y. párt eddig mit rontottunk el. E beismerés nélkül nem látom, hogy ugyanaz a hiba miért ne ismétlődhetne meg, hiszen valószínűleg nem látják – vagy nem akarják látni –, mit tettek rosszul, és akkor a hibát sem tudják vagy akarják majd kiküszöbölni.
Nem örülök, mert lehet, hogy nekem, a nyugdíjasnak jobb lesz, de mi lesz a szomszédomban lakó többgyermekes családdal? Mi lesz az utcánkban élő húsz munkanélkülivel, mi lesz a szülővárosomban élő nélkülöző, sokgyermekes, nedves lakásban magát meghúzó szülőkkel és porontyaikkal?
Nem örülök, mert egyik helyről sem hallottam, hogy a honatyák és honanyák fizetését felére akarják csökkenteni, a különféle bizottságokban lévők díjairól le akarnának mondani, és a külön juttatásokat csak számlával igazolva akarják felvenni, hogy több maradjon az országnak, és hogy példát adjanak ezzel másoknak. Nem hallottam, hogy bárki is azt mondta volna, a legkisebb korrupciós igazolt vád esetében 24 óra múlva el kell hagynia állását, még akkor is, ha mentelmi joga volna is, megyei, városi vagy bármely más felelős beosztása lenne is. És nem vállalhat segédmunkási beosztásnál nagyobb pozíciót öt évig.
Nem örülök, mert senki sem mondta, hogy e gazdasági helyzetben miből fizetik a húsz év alatt összegyűjtött adósságok kamatát, s mikor és miből fogják az adósság tőkéjét visszafizetni. Nem tudtam meg, hogy az önrészt és az előfinanszírozást honnan tudják az EU-s pályázatokhoz biztosítani az önkormányzatok, iskolák, vállalkozók. Senki sem beszélt arról, hogy mi lesz a kátyús utakkal, a városi, falusi romos iskolákkal, az orvosi ellátással, a mentőkkel, a rendőrök fizetésével. Nem hallottam, ki és miből fogja felújítani a mentők, a tűzoltók gépeit vagy az autóbuszokat, a vonatokat.
Nem örülök, mert csak holnapig terveznek, ha ez egyáltalán tervezés, de egy ország nyomoráról, feltámasztásáról, gazdasági élete újraindításáról, a hazai termékek megbecsüléséről és értékesítéséről senki sem beszél. Senki se tervezi a mezőgazdaságunk feltámasztását. Nem lehetne országos felvásárlásra és értékesítésre olyan üzemeket létesíteni, amelyek felvennék a versenyt a külföldi felvásárlókkal és az innen meggazdagodó közvetítőkkel? Nem lehetne az EU-s segélyeket időben és teljes összegükkel eljuttatni a gazdákhoz?
Nem örülök, mert nem beszélnek a magyarság öntudatának, kultúrájának visszaállításáról, pedig ezeket már nagyjából hatvan éve irtogatják. Nincs erről terv sem az iskolákban, sem a művészet aktív gyakorlóiban, sem az írott vagy elektronikus médiában, s aki meg beszél róla, inkább csak múltat visszahozni akaró, tábortűz mellett melegedő életet vár. Kell a múlt ismerete, de orvos helyett ne sámánok gyógyítsanak, az értékek megismerése és megvallása mellett a fejlődés pozitív értékeit se hagyjuk elveszni. És talán tervezni kellene az anyaországtól elszakadt magyarok ottani sorsáról és hazai kapcsolatairól a tennivalóinkat.
Nem örülök, mert az agresszív magatartást rendőr- és csendőrcsapatokkal tervezik akár hosszú távon is megszüntetni, pedig csak egy igazi eszköz lehet hatékony: a nevelés, illetve emellett a szülői ház, az iskola, a társadalom példaadása.
Nem örülök, mert igazi megoldást senki sem fogalmazott meg a romakérdés megoldására. Segély, lakás stb. mind előkerül, de az nem, hogy a kultúrszintjüket hogyan lehet emeli, európaivá tenni, és így kultúrájukat megőrizve, hogyan fognak beilleszkedni, és hogyan lehet feléjük a többségben helyes értékelést kiformálni. Igaz, ez nem egy ciklus dolga, de mikor és ki kezdi el? Mert eddig csak a problémák látszódtak, s ha erről valaki szólt, rasszistává nyilvánították. A tanyai legények kezében is forgott a bicska, ha kiszemeltjükre valaki ránézett, de a klebelsbergi tanyai iskolákkal át lehetett formálni a viselkedésüket. Ő megtalálta a kiutat. De kereste is, és meg is valósította.
Nem örülök, mert egyik párt sem beszél arról – hiszen biztosan mind nem lehet kormányt alakító –, hogy ha épp ők kerülnének ellenzékbe, hogyan próbálnák az eléjük adott terveket, javaslatokat főleg érvek nélkül nem elvetni, nem lekiabálni, hanem kiegészíteni, hogy valóban jó legyen az ország minden lakosa számára.
Nem örülök annak a nem európai (nem is merem mondani, hogy nem keresztényi) hangvételnek, amivel a politikai oldalak gyalázzák egymást. Nem csoda, ha a nem magas polcokon ülők hangvétele is hajlik a veszekedésre, gyűlölködésre, saját igazának vagy vélt igazának érvényesítésére. Így lehet majd fércmunkáért dupla bért követelni, így lehet majd pályázatokon vagy adóbevallásokon hazudni, másokat megkárosítani, hiszen az „én érdekem” a fontos, nem az országé. A vezetők példája ilyen területen követőkre talál.
Húsz év alatt nagyon sok probléma halmozódott fel. Csak egy párat gondoltam át most. Olyan jó lenne, ha nálam fiatalabbak és bölcsebbek az itt nem emlegetetteket is összegyűjtenék, és akik felelősséget vállalva akarnak az ország ügyében döntő szerepet vállalni, adjanak választ, mutassanak tervet, és hazugság nélkül, egy-egy népréteg ámítása, becsapása nélkül, igazat szóljanak. Saját felelősséget vállalva merjenek csatlakozni, és ne egy-egy pártvezérre vagy egy párt úgynevezett szakértőjére támaszkodva mondjanak igent, s várják meg, hogy a félre nem vezetett emberek mondjanak igent.

A szerző nyugalmazott szeged–csanádi püspök