Django

Január vége, hétköznap este, a havas múzeumkertben fagyos csönd ropog, az utcai lámpák fénykörén belül hó szitál. Budapest Jazz Club, közepes vörösbor, ehető szalámis szendvics, gyertyafény, a színpadon a Finucci Bros Quartet Django Reinhardt-muzsikát játszik. Élvezem a zenét, a gitár tengermélyről bugyborgó hangjait, itt vagyok és nem is, újra és újra elkalandoznak a gondolataim, néhány napja örökre itt hagyott egy jó barát, hallgatom a muzsikát, és az az értelmetlen gondolat kerülget, hogy ismét elment valaki a szeretteim közül, aki sokkal többet tudott nálam a zenéről, mert nemcsak hallgatta, hanem művelte is. Kicsiket kortyolok, fáradt lehetek, a bor nem a fejembe, hanem a fájdalommal együtt a gyomromba, a lábamba száll, jólesőn elzsibbaszt. A gitáros úgy pengeti a gitárt, hogy fel sem pillant, ül a széken, a hangszer az ölében, lába nem moccan, nem követi a ritmust, feje lehajtva, sötét haja fénylik, mint Granadában a flamencót játszó cigány férfiaké az Albaicín negyed mélyén megbújó kiskocsmában, ahol az asztalok fölött, a pult mögött, a dohányfüstben pácolt lambériával borított falakon mindenütt fotók sorjáznak, rajzszöggel felerősített nagyítások, újságkivágások, csupa-csupa gitáros, éneklő férfi, szenvedélyesek, fáradtak és szenvedők, megkínzottak, csupa bajszos, hosszú hajú férfi, ingujjasan, kalaposan, cigarettafüstben zokogva, gyerekarcú és vénasszonyarcú férfiak, és bent, a kocsma barlangmélyén, a legbelső asztalnál, a félhomályban ott ülnek mindig hárman-négyen szótlanul, semmire sem figyelve, ott ül három-négy férfi, olyanok, mint a többi fehér inges gitáros a falakon, kortalan, barázdált arcú, fáradt mozgású gitanók, mis hijos, a gyermekeim, mondta az öregasszony, a fiaim, mondta büszkén az elgyötörtsége ellenére is derűt árasztó, hatalmas mosolyú seńora, rekedten nevetett, kézen fogott, úgy húzott magával, vitt körbe és körbe az öreg kocsmában, büszkén mutatta a falakon a képeket, ő is a fiam, ő is meg ő is, az meg a bátyám, az apám, az öcsém, mutatta, és akkor az egyik barázdált képű, kortalan férfi gitárt vett elő, a terebélyes seńora csípőre tett kézzel toppantott, szenvedélyes, gyűrt arcát büszkén felvetette – „Confianza en el hombre / nunca la tengas…”, „Sose bízz a férfiakban” – énekelte Camarón de la Isla dalát. Hallgatom Django muzsikáját, figyelem a gitáros kezét, füle mögé fésült, fénylő haját, behunyt szemét, úgy mondják, minden muzsikus tejtestvére a bolondnak, a csavargónak, a vágánsköltőnek és a garabonciásnak, szabad, mint a madár, jön-megy, eltűnik, s amikor már nem is várjuk, visszatér, bámulom a kezét, ujjai mozgását, Andalúzia jut eszembe megint, Al Di Meola, Tomatito, Paco, a cigányok, akik – ezt is mondják – egyek a zenével, hogy nem alkotóművészek, hanem előadók, magukba szívják a görög, magyar, spanyol zenét, és úgy adják elő, hogy az cigánnyá lesz, Isztambulban klarinét visít, Clejani-ban a Hajdúk vérfagyasztó balladájában a tangóharmonika a diktatúra vezéréről, a kondukátorról sír, rí és nyekereg, a Nyírségben „kannások” edényein buffannak-böfögnek kérges tenyerek. Django Reinhardt holnap született száz éve, mondta a kapucnis férfi, aki a zenekart bemutatta. Jean-Baptiste Reinhardt jobb volt a világ második legjobb gitárosánál, egy lakószekér tollas dunyhái közt született Belgiumban 1910. január 23-án. Anyja, Laurence Négros táncosnő volt, apja, Jean-Baptiste Eugene Weiss jó firma, szintén zenész: egy táncos-mutatványos truppal kocogták körbe-körbe a mediterrán világot Észak-Afrikától Itáliáig, Andalúziától Dél-Franciaországig. Kék víz mélyéről buborékok szállnak, hallgatom a húrokon moccanó ujjak alól elszabaduló, buggyanó hangokat. A szűkszavú és titokzatos Django. Tizennyolc sincs, amikor rózsalugasmintás lakókocsija kigyullad. Két ujja bánja, megbénul az égési sérülés miatt. Nem hagyja abba, nyolc ujj is elég a hírnévhez, amely különben nem érdekli. Csak a zene. Huszonnégy, amikor a hegedűs Stéphane Grappellivel megalapítja a Hot Club kvintettet, hat év múlva elkészítik azt a Nuages-felvételt, melynek dallama – a legenda szerint – Hitlert is megríkatja: a Führer hallani szeretné Django játékát. A vonzalom nem talál viszonzásra, Django nem kíván a vezérnek muzsikálni, inkább lelécelne. Ha hagynák. Kétszer kér menedéket Svájctól, kétszer utasítják vissza, mondván, nem lehet menekült, aki nem zsidó és nem is néger. 1946. január, London, az Abbey Roadon felveszik Reinhardt és Grappelli szvingesített Marseillaise-változatát, Amerikában Duke Ellingtonnal turnézik, egyik Carnegie Hall-beli koncertjéről azért késik, mert egy névtelen csehóban névtelen manusokkal zajló biliárdpartija elhúzódik. Samois-sur-Seine-ben hal meg 1953. május 16-án: azt mondják, idegösszeomlás miatt. Akkor már évek óta nem muzsikál, letette a gitárt, az ecsettel próbálkozik. Minderre persze nem gondolok most, amikor a muzsikáját hallgatom, és újra és újra Granada jut eszembe, a cigányok rejtett élete, ahogy kora reggel közéjük csöppentem, ahogy ücsörögtek az utcán, pengették a gitárt a Sacro Monte barlanglakásai előtt. A japán és amerikai turistabuszok rég visszagurultak a szállodákhoz, a cigányok magukban, maguknak játszanak, és ilyenkor nem a nők, a kifestett gyereklányok tánca, hanem a férfiak szívszorító éneke megrendítő. Ötvenhét éve halt meg Django, és öt napja egy másik gitáros, a barátom.