Januári napfürdő Dominikán

Sajnos nem álomutazásra érkezünk  a Dominikai Köztársaságba, Haitiról hazafelé állunk csak meg egy kis időre, de azért belekóstolunk a karibi hangulatba. A ragyogó napsütés és a kellemes hőmérséklet itt egész évben kitart, egy pillanatra mi is elfelejtjük, milyen lesz visszatérni a mínuszokba.

Jó tudni. A kilencmilliós lakosságú, körülbelül félmagyarországnyi Dominikai Köztársaságban több nemzetközi repülőtér is található, az európai gépek többnyire Santo Domingóba vagy Punta Canára repülnek. A karibi ország Párizson, Frankfurton, Madridon keresztül is elérhető, a repülési idő körülbelül kilenc óra. Repülőjegyet mintegy 200 ezer forintért vehetünk, de ha van időnk, s ügyesen játszunk a dátumokkal, ennél jóval olcsóbb is lehet. A helyi közlekedés távolsági buszokkal is megoldható. Egy főétkezésre 2000-2500 forintot érdemes számolni, a peso mellett dollárral is szinte bárhol fizethetünk. A legelterjedtebb étel a csirke sült banánnal, gyakran kínálják még például a kókuszos halat és a la banderának nevezett halas, babos, rizses fogást. Frissen facsart gyümölcslé sokfelé kapható, jóízű a sörük és a nemzeti italuk is, a rum.

Ez a Föld legjobb, legtermékenyebb, legkellemesebb, legkiegyensúlyozottabb tája, a leggyönyörűbb föld, amelyet emberi szem valaha látott. A feljegyzések szerint ezt mondta Kolumbusz Kristóf, amikor 1492. december 5-én a mai Dominikai Köztársaság területére lépett. A látvány annyira lenyűgözte, hogy rögvest meg is alapította az első spanyol települést, La Navidadot. Igaz, a szükség is ezt kívánta, mivel még a nagy felfedezés évében zátonyra futott a Santa Maria, Kolumbusz legendás hajója.
Dominikát az elmúlt hónapban a Haitira tartó segélycsapatok fedezték fel maguknak, a Santo Domingo felé tartó repülőgépeken szinte nincs is üres hely. A Hispaniola sziget keleti kétharmadát elfoglaló ország a mentőmunkálatok valóságos háttérbázisává vált, mivel a szomszédos ország repülőterét a január 12-i földrengés óta szinte kizárólag katonai és ENSZ-gépek használhatják. Így jutunk hát el mi is Dominikára, ebbe a sokunknak eddig elérhetetlennek tűnő karibi országba, hogy legalább a főváros környékéről sikerüljön élményeket begyűjtenünk. A turisták többsége nem a kétmilliós Santo Domingo, inkább a híres üdülővárosok, Punta Cana, Puerto Plata, Cabaret környékén tölti idejét, de azért a főváros térségében is találhatók szépen kialakított strandok, szállodák.
Mi Port-au-Prince-ből, Haiti fővárosából távolsági busszal érkezünk, a háromszáz kilométeres távot tizennégy óra alatt sikerül teljesíteni. Érdemes felkészülni rá, hogy a busz- és taxisofőrök többsége kizárólag spanyolul beszél, s próbálkozhatunk bármilyen más idegen nyelvvel, nem fogják megérteni. Nekünk körülbelül fél óránkba telik, mire a Santo Domingó-i buszpályaudvaron minden spanyoltudásunkat összeszedve – ami nem sok, úgyhogy leginkább a vamos a la playa kifejezést hajtogatjuk – este tízre sikerül megértetnünk, hogy egy olcsó, de a tengerparthoz közeli szállodába szeretnénk eljutni. A következő lépés az alku, ami szintén nem egyszerű, mert az estére, az időjárásra, a magas benzinárakra és még ki tudja, mi mindenre hivatkozva a taxisok hajlamosak irreális árat mondani a fuvarra. A körülbelül félórás útért harminc dollárt fizetünk, ami soknak tűnik, de Dominika nem olcsó hely, latin-amerikai viszonylatban különösen nem. A szállásárak viszont ehhez képest egészen kedvezőek, ha nem túl magasak az igényeink, egy fürdőszobával, kis tévével, ventilátorral felszerelt szobát, öt perc sétányira a tengertől, 35 dollár körül megkaphatunk. A kocsi Boca Chicára visz, ami egy kellemesen pezsgő városka, hosszú tengerparttal, pálmafákkal, üzletek, éttermek sorával. Nem luxusüdülő ez, nincs semmi hivalkodó, nem látni nagy szállodákat sem, de nem is hiányoznak. A parttól úgy kétszáz méterre zátony húzódik, így egy védett, sekély öböl alakult ki, gyerekeknek is ideális. Ráadásul a cápák sem tudnak beúszni, csak néhány apró, veszélytelen példányt fognak néha a halászok. – De miért nincs szinte senki a vízben? – kérdezem a napágyakon fekvő emberekre mutatva az egyik vendéglő tulajdonosát, Alfredet. – Azért, mert ezek olaszok. Ők pedig nem szeretnek úszni – hangzik az egyszerű válasz. A gazdasági válság itt is érezteti hatását, bár van forgalom, azért nem tolonganak a turisták. Két éve még sokkal többen jöttek – panaszkodik a férfi. Azt meséli, egyetemet végzett, történelemtanárnak készült, de annyira alacsonyak a fizetések, hogy lehetetlen megélni belőle. Ha a szakmájánál marad, most körülbelül hatvanezer forintnak megfelelő pesót keresne, ami a viszonylag magas költségek mellett itt is nagyon kevés. A vendéglátás azért jobb valamivel. Nehéz lenne nem észrevenni, hogy az errefelé megforduló fiatal lányok nagy része is a turizmusból próbál megélni, még ha ők nem is a hagyományos értelemben vett vendéglátásra specializálódtak. A prostitúció széles körben elterjedt, legális tevékenység, a tengerparton gyakran látni főleg idősödő, európai külsejű férfiakat – amolyan „apu hivatalos útra ment” típusúakat – kézen fogva sétálni helyi lányokkal. Igazából elég szánalmas látvány.
A természeti látnivalókban még szívesen gyönyörködnénk, de indul a gépünk Párizson át haza. A tengerparttól nehéz búcsút venni. Pedig a január Dominikán is a leghűvösebb hónap, ilyenkor alig 24 fok a középhőmérséklet, szemben az augusztussal, amikor 27. De ez a 24 is milyen csodálatos tud lenni, ha eszünkbe jut az otthoni mínusz tíz… Alfred erre csak annyit mond, „Mi azt el sem tudjuk képzelni”.