Élvezetes transzatlanti vita bontakozott ki az elmúlt hetekben Gore Vidal, Amerika egyik legérdekesebb szellemi figurája és az ugyancsak világszerte ismert Christopher Hitchens, brit–amerikai szerzőkollégája között. Történt, hogy a 85. életévében járó – pontosabban kerekes székben tolt – Vidalt londoni látogatásakor a The Independent című lap meginterjúvolta tavaly október 7-i számában. Nagyon hosszan és nagyon érdekfeszítően.
A szellemi frissessége teljében lévő „fenegyerek”, régi demokrata párti család sarja, az interjú hátteréül szolgáló sohói kocsmában whiskyzés közben olyanokat mondott, amitől az amerikai hódító politika nem egy feltétlen támogatójának „durrant el az agya”. Köztük Christopher Hitchensnek, akit a Foreign Policy című külpolitikai magazin korábban a világ száz legbefolyásosabb értelmisége közé sorolt.
A 61 éves, egykori marxista Hitchensről tudni kell, hogy a baloldal fénylő csillaga volt, de később elkezdett az amerikai háborús politika propagátorává válni olyannyira, hogy ellenfelei már majd egy évtizede „neokononzervatívnak” bélyegzik. Hitchens ez ellen kézzel-lábbal tiltakozik, sőt, hogy el ne veszítse a baloldal jelentős részében divatos istentagadó imázsát, 2007-ben megjelentette Az Isten nem hatalmas: miként mérgez meg mindent a vallás? című könyvét.
A lényeg: Hitchens a Condé Nast kiadó pazar kiállítású havilapjában, a divatos Vanity Fair idei februári számában Vidal loco (a „loco” spanyolul bolondot jelent) címmel megtámadta Vidalt ezzel a felvezetéssel: „Mi történt Gore Vidallal, az amerikai irodalom sziporkázó, keménykobakú felforgató elemével, Oscar Wilde 20. századi egyetlen lehetséges reinkarnációjával? 2001. szeptember 11. után – neheztel a szerző – Vidal írásai eleganciát nélkülöző fordulatot vettek az ütődöttség irányába, túltéve még Michael Moore és Oliver Stone kiguvadt szemű erőlködésein is, ami addigi briliáns pályájára nyomorúságos farkat növesztett.”
A már januárban az utcára kerülő számban megjelent polémiába azután beszállt a New York Times is. Január 29-i számában a lap egyik nagyágyúja, Roger Cohen, egyértelműen Vidal ellen és Hitchens mellett állást foglalva, cikkét ezzel a felütéssel indította: „Látom, hogy Gore Vidal a brit Independentben megjelent interjújában ocsmány élvezettel jósolja meg Amerika hanyatlását, várva azt a napot, amikor majd az elfoglalja helyét »valahol Brazília és Argentína között, ahová való«, és amikor majd Kína lesz az egyedüli úr.” És a második mondat: „Az Egyesült Államok, hiteti el velünk (Vidal), akkor majd leköszönhet a színpadról, a háborúkban kimerülve, megtörve »az őrültek háza« politikájában, hogy »a sárga ember terhe legyen«.”
A másik oldalt se kell félteni: Hitchens hatalmas ütéseket kapott Amerikában a népszerű internetes Huffington Posttól, míg az Egyesült Királyságban az Independentben lőttek neki vissza, egyebek között azzal, térjen vissza a pohárhoz, mert az ivás legalább jól áll neki, ellentétben a revizionista történelemírással. Gore Vidal korai látnokként írt az amerikai birodalom hanyatlásáról és bukásáról az igen lassan, 1986 és 1992 között fogalmazott, 88 oldalas pamfletjében.
Vidal az interjújában azt is elmondta, „mint mindenki, én is optimista voltam, amikor Obamát megválasztották… Évek óta az első intellektuálisan kiválóan felkészült elnök… De alkalmatlan… Nem fogják újraválasztani… Összecsaptak a hullámok a feje fölött. És ki ne járt volna ugyanígy? Az Egyesült Államok őrültekháza. Ahová az országot be is kéne zárni.” Márpedig ha Vidal szemében – és a világon nagyon sok Vidal van – Amerika az őrültekháza, akkor mi Európa? Hiszen Európát éppen Obama kezelte le a napokban olyan bántóan, hogy az Independent által e cikk mottójában „a három idiótának” nevezett uniós vezető közül kettő (Zapatero és Barroso) megbántottsága dacára, nos, igen, Obamát mentegette ki bejelentése miatt, hogy nem megy májusban Madridba az EU–USA-csúcsra. Mert fütyül Európára.
Igaza van, és igazában csak megerősítette az a sokkoló grafikon, amelyet a Foreign Policy magazinban egy amerikai Nobel-díjas közgazdász vázolt fel, kiszámítva, hol tart majd a világ 2040-ben. Eszerint míg 2000-ben az Egyesült Államok a világ bruttó nemzeti össztermékének 22, az Európai Unió 21, Kína pedig 11 százalékát állította elő, addig 2040-re Kína részesedése 40, az Egyesült Államoké 14, az unióé öt százalék lesz.
Ha dr. Johnsonnak, a 18. századi nagy moralistának igaza volt abban az emlékezetes mondatában, hogy az akasztás kilátása gyönyörűen összpontosítja a gondolatokat, akkor Obamával valami ilyesmi történhetett. A Fehér Házat bízta meg azzal, hogy majd egyszer, ha idejük engedi, bogozzák ki azt a rejtélyt, vajon az Európai Uniót az új lisszaboni szerződés értelmében Van Rompuy uniós elnök, Barroso bizottsági elnök, Lady Ashton uniós külügyi képviselő vagy az EU rotációs elnöke, a spanyol Zapatero vezeti. Addig ő főként belpolitikával és Kínával foglalkozik, amelynek vezetőivel már elnöksége rövid ideje alatt többször találkozott, mint négy elődje együttvéve.
Obama jó döntését még alá is támasztották a berlini statisztikai hivatal kedden nyilvánosságra hozott adatai, amelyek szerint Németország helyébe Kína lépett a világ első számú exportőreként. Az adatokból az is kitűnik, hogy az unióba irányuló német export tavaly 19,1 százalékkal csökkent. Igen, az EU-t is kemény válság sújtja, míg – bocsánat a képzavarért – a kommunista diktatúra terhe alatt szárnyaló Kína idén is várhatóan majd tíz százalékkal növeli gazdaságát, további százmilliókat emelve ki a szegénységből.
Még a kilencvenes évek legelején nagy visszhangot kapott Szingapúr-vitájában a Pesti Hírlap – a fordulat legmarkánsabb napilapja. Vékonyka hangjával – és persze a hazai balliberális sajtótól le is fasisztázva – szembement a nyugati világ politikusaival és az egész közgazdászszakmával, beleértve a Nobel-díjas közgazdászokat, és azt a szilárd meggyőződését képviselte, hogy a demokráciának és a gazdasági jólétnek semmiféle kimutatható ok-okozati kapcsolata nincs. És azt, hogy Magyarország felvirágzásának egy erőskezű jobboldali hatalom messze jobbat tenne, mint a washingtoni konszenzus intézményeihez való neurotikus igazodás.
Ma ott tartunk, hogy a Népszabadság „Metazinjának” (külföldi lap- és folyóiratszemléjének) tavaly december 22-i számában Hódít a szingapúri modell címmel külföldi források alapján újdonságként ismétli meg a Pesti Hírlapban 17 éve leírtakat, hozzátéve, hogy a szingapúri modell éltanulója Kína lett. Igaz, tegyük hozzá, Peking lélegzetelállító életszínvonal-javítási eredményeit baloldali diktatúra mellett valósította meg.
Miközben világszerte mind több országban látják, hogy a demokrácia és a dogmatikusan piacorientált neoliberalizmus együttese olyan csődtömeget eredményez, mint az Egyesült Államok, amely finanszírozhatatlan hódító háborúkat folytat demokráciamodelljének kéretlen exportálására. Amit mellesleg a harminc éve szédítő sebességgel fejlődő Kína finanszíroz, kényelmesen üldögélve kétezermilliárd dolláros valutatartalékán.
Kína, ahol a tavaly megindított zöldforradalomnak történelmi távlatokban nagyobb jelentősége van, mint annak, hogy ki lesz az Egyesült Államok következő elnöke. Kína, ahol ennek korai eredményeként 2009 végére a napenergia fogyasztói ára kilowattóránként 16 dollárcentre zuhant az év eleji 59 dollárcentről. Kína, ahol ma kétszázmillióan használnak széles sávú internetet, szemben nyolcvanmillió amerikaival.
Mialatt az Egyesült Államok háborúzik – előszeretettel a Közel-Keleten, ahonnan a késztetés is jön, mint válik ez egyre többek előtt nyilvánvalóvá –, Kína termel, újít, autópályák és szupergyors vasutak százait építi, egyetemeinek színvonalát emeli rohamtempóban. És köt kölcsönösen előnyös szerződéseket hol türkmén vagy iráni földgáz szállítására, hol a világtörténelem legnagyobb üzleteként a múlt héten ausztrál szén hosszú távú szállítására, amelynek része egy ötszáz kilométer hosszúságú vasút építése a megnyitandó ausztrál bányáktól a kikötőig.
De Washingtonban legalább van előrelépés a Bush-korszakhoz képest. Obama elnök saját maga már nem jósolgatja, hogy Kínát a demokrácia és szabadságjogok hiánya, az internet cenzúrázása és a hasonlók fejlődésében megakasztják, hanem ehelyett lázasan és idegesen tárgyal vele. Európát – mint a felnőtteket komoly beszélgetésben zavaró gyereket – kizárva, mint tette ezt Obama és Hu kínai miniszterelnök a tavaly decemberi koppenhágai éghajlati csúcson, ahol viszont Kína szégyenítette meg Obamát azzal, hogy a kínai kormányfő egyik alkalommal ott lévő helyettesét küldte be a zárt ajtók mögé tárgyalni az amerikai elnökkel. És amely csúcson még India is jóval nagyobb figyelmet kapott, mint dekadensen halódó kontinensünk.
Kína – és számos más keleti ország, beleértve és kiemelve Törökországot is – megértette az ideológiákból kinőtt világ lényegét: saját pragmatikus érdekeinket helyezzük előtérbe mindenekfölött, ne szóljunk bele mások belügyeibe, társadalmi berendezkedésébe, építsünk ki normális kapcsolatokat partnereinkkel, mert az embereknek mindenütt elsőrendű vágya a béke, a nyugalom, a kiszámíthatóság, a biztonság és a prosperitás. Netán indítson Kína háborút Amerika ellen azért, mert legutóbbi hadjárata miatt több mint egymillió irakinak kellett meghalnia, netán bombázza Izraelt, amiért az rendszeresen megszállja Libanont, az ENSZ szerint is emberiségellenes bűnöket követ el a Gázai övezetben, és nem hajtja végre a világszervezet biztonsági tanácsának határozatait?
Vagy szakítsa meg kapcsolatát a budapesti kormánnyal, amiért az békés tüntetők szemét löveti ki, és a legnagyobb magyar ellenzéki erő szerint megszüntette a demokráciát? Miért tenné? Hiszen még a „merészen kicsinynek maradó” Magyarország is piac a kínai áruknak, szolgáltatásoknak és befektetéseknek. Sőt, az apró Duna menti ország a kínai vállalatokat a saját, magyar vállalkozók rovására is segítő miniszterelnököket dob fel, mint legutóbb Medgyessy Péter volt miniszterelnököt, aki azzal a diadalittas „eredménnyel” tért vissza pekingi útjáról, hogy felkérte a kínai útépítőket, jöjjenek hazánkba autópályákat építeni. (Hogy fordított esetben egy kínai miniszterelnököt élve vagy már agyonlőve dobnának a Jangce folyóba, nyitott kérdés.)
A kudarcokat sorozatban átélő Európai Unió eközben kliséket ismételget ahelyett, hogy alapvető kérdésekre adna választ. Miért nem készült eddig egyetlen tanulmány sem a legalapvetőbb kérdésekről? Például arról, hogy bármilyen regionális, több országra kiterjedő integráció mélyítése szükségszerűen magával hozza-e, mint váltig állítják, a gazdasági eredményt, így a versenyképesség növelését? Vajon nem egy adott ország vezetése a döntő annak sikerében, stagnálásában vagy kudarcában? Vajon ha Kína és Japán egy közös szervezetben integrálódna, kettejük bármelyike is jobban fejlődne a jelenlegi ütemnél?
Vajon az Európai Unió nem vált sokkal inkább a több tízezer uniós bürokrata és uniós képviselő saját céljait szolgáló intézménnyé, amelynek az EU, azaz adófizetők pénzének elcsalása ellen küzdeni hivatott szervezete, az Olaf udvariatlan sértegetésnek tekinti, ha felhívják figyelmét visszásságokra, azokra rákérdeznek, és ad szándékosan használhatatlan válaszokat, ügyelve arra, ne derüljenek ki visszaélések sem uniós, sem tagállami szinten?
José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke az Európai Parlamentben kedden új biztosi csapatának megszavazása előtt arról panaszkodott, hogy Európa nem számít annyit a világban, mint amennyit kellene, és hogy az új kihívásoknak meg kell felelni. Üres szavak ezek egy olyan unióban, amely 2010-ben még arra sem képes, hogy az intézményeiben folyó ülések hibamentes televíziós közvetítését megoldja.
Barroso azt sem felejtette, ki tudja, hányadszor, elismételni, hogy az EU olyan „értékeken” alapul, mint a méltóság, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a törvény uralma és az emberi jogok tiszteletben tartása. Hányan hiszik el neki ezt Magyarországon, ahol a megkérdezettek a felmérések szerint az egész unióban a legnegatívabban viszonyulnak Brüsszelhez? Nem véletlen: az EU ezen értékek hazai vagy szlovákiai hiánya, illetve azok súlyos megsértése miatt nem hajlandó hatékonyan felemelni szavát.
A német Günter Verheugen, az ipari ügyekért felelős távozó biztos egy hétfői interjúban azt mondta, az amerikaiak szeretnék, ha Európa globális szerepet játszana, de ezt a szerepet a kontinens még saját maga sem tudja elképzelni magának. Az öregedő, eljelentéktelenedő Európai Unióra már csak egyetlen igazi feladat vár: hogy elkerülhetetlen hanyatlását a lehető legkevésbé fájdalmassá tegye. De lehet, hogy még erre is alkalmatlan, és így nagyon csúnya világnak nézünk elébe, ha nem fordulunk erőteljesen arrafelé, amerre a nap kél.
origo.hu
Diplomáciai nagyüzem Budapesten: mindenki ránk figyel
