Tálibok a csúcson

Tálib vezetőnek lenni jó. Minden múltbéli és jelenkori eseményt, nyilatkozatot és véleményt összegezve, megtetézve a napokban történő szerecsenmosdatással, ezt ki lehet jelenteni. A tálibok ugyanis soha nem fordítottak hátat saját, ép ésszel felfoghatatlan ideológiájuknak, hanem mentek előre a maguk választotta úton, az amerikaiak pedig használták őket a szovjetek elleni harcra. Azután gyűlölt ellenségekké váltak, sós kútba tették őket, onnan is kivették, kerék alá tették, onnan is kivették. Az ENSZ öt volt tálib vezetőt törölt arról a listáról, amelyen azok szerepelnek, akiknek korlátozzák utazásaikat, külföldi bankbetéteiket pedig befagyasztják. A korábbi tálib vezetők ma már nem ellenségek. Ma már politikusok. Nyolc és fél évvel ezelőtt, 2001. október hetedikén George Bush akkori amerikai elnök természetesen történelmi beszédében közölte Amerika népével és a világ közvéleményével, hogy csapataik elkezdték támadni a tálibok infrastruktúráját, a terrorista kiképzőtáborokat, mivel a szakállas elvakultak nem adták ki az al-Kaida vezetőit és engedték szabadon túszaikat. „Ma ezért megfizetnek a tálibok!” – mondta akkor tévébeszédében az elnök. Azt is megemlítette, hogy az Egyesült Államok kemény ellenfél, de az elnyomott afgán nép és az iszlám barátja, ezt pedig mindenki látni fogja, amikor segélyt fognak adni a lakosságnak, hiszen ők csak a tálibok ellenségei, azon „brutális bűnözőké, akik megszentségtelenítik ezt a csodálatos vallást azáltal, hogy gyilkosságokat követnek el nevében”. A megnevezett bűnözők akkor már túl voltak azon, hogy minden afganisztáni nőt eltiltottak az utcán járástól, az iszlám törvénykezés minden szigorával lecsaptak a bűnözőkre, levágták a tolvajok kezét és lábát, a korábbi szovjet bábállamfő, Mohammed Nadzsibullahot pedig kirángatták az ENSZ kabuli székházából, megölték, nemi szervét levágták és a szájába gyömöszölték, majd a politikust fellógatták egy lámpavasra. Jogi és erkölcsi értelemben egyaránt jogos volt a világ felháborodása, akkor is, ha Nadzsibullah cseppet sem volt kedves ember, a tálib hatalom megszilárdulásával pedig gyakorlatilag megszűnt az ópiumtermesztés Afganisztánban. Azért persze voltak olyan tálib vezetők, akik konkrétan heroincsempészésért kaptak börtönbüntetést Amerikában, de ők mára kiszabadultak, és Hamid Karzai államfő szűkebb környezetéhez tartoznak.
A háború – amelyet egyszer, 2003. május elsején Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter befejezettnek nyilvánított – azonban nem úgy folyt, mint előre elképzelték Washingtonban, s így, nyolc és fél évvel a kezdeti csapások után úgy átalakultak az erőviszonyok, hogy az ellenség voltaképp elfogadható partnernek is. A tálibok pénzt kapnak az ellenségeiktől azért, ha nem lőnek, amelyet persze főképp fegyverek vásárlására fordítanak. Ugyanígy a tálibokhoz kerül azon szerződéses zsoldosok pénzének egy része is, akiket az amerikai katonák felvonulási útvonalainak biztosítására béreltek fel. Egyértelműen kijelenthető, hogy az amerikai hadsereg komoly összeggel támogatja az „ellenséget”. Ebben a háborúban igencsak helyénvaló ez az idézőjel. A résztvevő katonai vezetők ugyanis közösen vesznek részt egy olyan, sok életet követelő istentelen játékban, amelynek célja az amerikai központi költségvetésből a háborúra szánt dollárszázmilliók saját zsebükbe vándoroltatása. Nem csupán a fegyveresekről van szó, hanem azokról a logisztikai feladatokat ellátó, bennfentes cégekről, amelyek óriási összegeket szereznek, amíg a háború tart. Így a háború fenntartása elemi érdeke mindenkinek, aki részt vesz a harcokban, leszámítva persze az egyszerű bakát, a civil lakosságot és a washingtoni politikusok egy részét, azokat, akiknek nincs érdekeltsége a vécéüzemeltetést, a számítógépes hálózat fenntartását vagy a hamburgerhús odaszállítását végző cégekben. A londoni Afganisztán-konferencián az országok képviselői arról is döntenek, mi lesz a sorsa ezeknek a pénzeknek, milyen feltételekkel tartható fenn a háború, és mi az az ár, amelyet már nem hajlandók megfizetni a hadviselők. No meg a helyi lakosság megsegítéséről is szó eshet, a segélyezés pedig még mindig hatalmas üzlet. Ha lesz kiegyezés valamikor, az sem lehetetlen, hogy a tálibok juttatják el a pénzt a rászorulókhoz. A maguknak megtartott összegből pedig vehetnek valami szépet. De ez nem most lesz, a tálibok pedig nem sietnek. Ehelyett az amerikai hadsereg, a NATO és az ENSZ kecsegtető ajánlataira annyival válaszolnak, hogy ők semmit sem változtattak egykori álláspontjukon, a dzsihádot folytatják, amíg egyetlen külföldi katona is lesz Afganisztánban. Semmiféle amerikai bábkormánnyal nem ülnek le tárgyalni, mint például a csalással hatalomban tartott Hamid Karzai kabinetje. Nem demokraták – ahogy Karzai sem az, de a tények azt mutatják, hogy az országban az amerikaiak sem ragaszkodnak saját játékszabályaikhoz –, így koalíciós kormányról, kompromisszumkeresésről hallani sem akarnak. Abban bíznak, hogy egy nap majd visszatérnek a hatalomba, al-Kaida-kapcsolatokkal vagy anélkül. A szerecsenmosdatás csimborasszója volt az a tavaly novemberi cikk a Washington Postban, amelyben a szerző azt írta, úgy tűnik, Mohammad Omar molla a pakisztáni határvidéken működő tálib csoportja hátat fordított az al-Kaidának, és különben is, az egész térségben is nagyjából 300 al-Kaida-terrorista lehet, több tízezer tálib harcos mellett. Omar molla bizony számíthat arra, hogy egy nap hófehéren kerül ki a háborúból, és azt vallja, hogy őt Oszama bin Laden becsapta. Pedig Omar molla volt állítólag a tálibok iszlám államának vezetője, s talán a mostani tálib mozgalom is az ő irányításával működik, feltéve, hogy ez a rejtélyes alak valóban létező ember. Ha tényleg létezik, tényleg vezette a tálibokat és az al-Kaidának is menedéket adott, Oszama bin Laden pedig tényleg személyes jó barátja, az még mindig nem elég ahhoz, hogy felkössék, erre bizonyíték Vakil Ahmed Muttavakil, a tálibok külügyminiszterének sorsa. Ő volt Omar molla arca és hangja éveken át, úgy gúnyolta a nyugatiakat, ahogy nem szégyellte. 2001 végén feladta magát, elhatárolódott a táliboktól. Ma ő is egyike azon öt tálib politikusnak, akiknek feloldották utazási korlátozását.
A szükséges személyekről bármikor be lehet bizonyítani, hogy közük sem volt a terrorhálózathoz, ők azon legendás „mérsékelt tálibokhoz” tartoztak, akiknek a létezése is oximoron, de az amerikai sajtó és politikai elit mégis hisz bennük. Az idő begyógyítja a legmélyebb sebeket is, így az is ripsz-ropsz kiderült, hogy az Egyesült Arab Emírségek voltaképp azzal volt a legjobb szövetségese az Egyesült Államoknak, hogy elismerte a tálib kormányt 1996-ban. Tommy Franks tábornok, az afganisztáni háború egykori vezetője azt mondta, hálásak lehetnek Abu Dzabi döntése miatt, hiszen épp ez a kapcsolat segítette hozzá az arab államot azokhoz a térképekhez, amelyek segítségével hatékonyan tudtak harcolni a tálib rezsimmel.
Richard Holbrooke, az amerikai kormány Afganisztánért és Pakisztánért felelős különmegbízottja néhány nappal ezelőtt ragadtatta el magát Indiában, s szélsőségeseknek, kegyetleneknek és kétségbeesetteknek nevezte a tálibokat. Érdekes felmérés, hogy a pakisztáni lakosság épp úgy gyűlöli az országukat folyamatosan támadó, ott rendszeresen robbantgató és gyilkoló tálibokat, mint a határvidéket robotrepülőgépekkel bombázó amerikai hadsereget.