Talpára állt!

Az Európai Uniót figyelve nagy napjuk volt tegnap azoknak, akik hisznek a nem szándékolt következmények „törvényében”. Ez azt tartja: amennyiben az ember egy bonyolult rendszerbe beavatkozik, annak eredményeként megszülethet a kívánt eredmény, de annak akár az ellenkezője is. Az Európai Uniót immár irányító lisszaboni szerződés megalkotóinak máris két olyan következménnyel kell szembenézniük, amelyet vélhetőleg a legszívesebben elkerültek volna.
A tavaly december elsejével életbe lépett szerződés egyik nem kívánt következménye az lett, hogy az az unió vezetését nemhogy megszemélyesítette volna – vagyis hozzájárult volna ahhoz, hogy a világszínpadon a közösséget egy határozott arc jelenítse meg –, de annak ellenkezője történt. Barack Obamát annyira zavarta, hogy kiderült, még tisztázatlan, vajon az EU-t Van Rompuy, újonnan megválasztott állandó elnöke, José Manuel Barroso, az Európai Bizottság régi-új elnöke, az uniót rotációs alapon fél éven át kormányzó Zapatero spanyol miniszterelnök, vagy netán Catherine Ashton, az unió fő külpolitikusa képviseli, hogy az amerikai elnök nem kíván megjelenni a valószínűleg így el is maradó májusi, Madridba tervezett EU–Egyesült Államok csúcson. Nem valószínű, hogy nagyot tévednénk, ha azt állítjuk, a szerződés megfogalmazóit tegnap érte a második, ha lehet még az elsőnél is nagyobb csapás.
A lisszaboni szerződés értelmében ugyanis az Európai Parlamentnek immár lehetősége van arra, hogy olyan jellegű nemzetközi szerződések ellen emeljen vétót, mint amit az EU tagállamainak belügyminiszterei és az amerikai kormány kötöttek november végén. A 9 hónapra kötött szerződésnek a célja az lett volna, hogy „a terrorizmus elleni harc” érdekében Washington európai polgárok banki adataihoz jusson hozzá a Swift rendszeren keresztül. A Swift körülbelül nyolcezer pénzintézet által végrehajtott tranzakciókról, pénzátutalásokról gyűjt adatokat. A banki tranzakciókat bonyolító belga vállalat tavaly júliusban már tükörszerverét, a másolati adatokat is Amerikából Svájcba helyezte, és ezért kellett az új egyezmény. Az Európai Parlament képviselői majdnem kétszeres többséggel fogadták el a jelentéstevő holland liberális Jeanine Hennis-Plasschaert vétójavaslatát. A szavazás eredménye láttán a fiatal, szőke képviselőnő szeméből örömkönnyek hullottak, miközben képviselőtársai rohantak hozzá ünnepelni. Az Európai Parlament történelmi pillanatot élt át, mondta joggal Guy Verhofstadt, a liberális frakció vezetője, mert az újonnan kapott hatalmával felnőtt az Európai Tanácshoz.
A brüsszeli amerikai nagykövetség és London azonnal mély megdöbbenését fejezte ki. A megdöbbentek közé tartozott még a parlament legnagyobb frakciója, az Európai Néppárt és természetesen az amerikai érdekeknek eddig feltűnő előzékenységgel helyt adó Európai Bizottság, amely ebben az esetben hirtelen nem értette, miért olyan fontos az adatvédelem, a jogok betartása, a kölcsönösség elve. (Európa nem tekinthet be amerikai polgárok banki adataiba.) Lehet, hogy e vétóval elérkeztünk Európa emancipációja útján az első fontos állomáshoz?
Annyi biztos: a palackból visszagyömöszölhetetlenül kiszabadult a szabadság és az egyenlőség vágyának szelleme, amit az unió egyetlen olyan testülete képvisel teljes erővel, amelyet a polgárok közvetlenül választanak, azaz az Európai Parlament. Ugyanis Európa népeinek véleménye drámaian eltér az őket Brüsszelből vezető, bürokratikus gépezet kormányosainak törekvéseitől, kezdve a világbékére valóban veszélyt jelentő országainak névsorától addig, hogy mitől látják sorsuk jobbra fordulását. Ha a demokráciát valóban komolyan vesszük, örvendenünk kell a váratlanul kibontakozó folyamatnak.